Mivel a hétköznapjainkon főleg a munka világában töltjük az időnket, ezért a környék és Ausztrália felfedezésére leginkább hétvégenként van lehetőségünk. Szerencsére nem fenyeget a veszély, hogy kifogynánk a látnivalókból. 

Természetesen a tengerpartok, strandok feltérképezésével kezdtük a sort, majd nekiláttunk a viszonylag közelben lévő nemzeti parkok, hegységek felfedezéseinek.

Mi az ún. Északi-strandokhoz lakunk közel, amik közül Manly és Dee-Why beach a legnagyobbak. Nemrég Manly beachet beválasztották a világ tíz legszebb strandja közé, szerintünk nem elsősorban a part szépsége, hanem inkább a strandhoz kötődő kulturális és sportélet miatt.

Akármikor jártunk ott, a víz tele volt szörfösökkel, úszókkal, és a parton rengeteg ember futott, röplabdázott, jógázott, horgászott, vagy csak sétálgatott, s lógatta a lábát. Számunkra a legmeglepőbb az volt, amikor megláttuk, hogy jópáran könnyűbúvárkodva szigonypuskával halásznak, s néha egészen nagy halakat zsákmányolnak. 

Júniustól itt már hivatalosan tél van, ami hajnalonta érződik is a hét-nyolc fokos hidegben, viszont az óceán még mindig 21 fokos és ha szépen süt a nap, a levegő is húsz fokra felmelegszik, ám a bátrak/őrültek nem futamodnak meg a strandolástól. 

A partokon rengeteg féle étterem, bár és kávézó található, így rossz időben és éjszaka is egész nagy a nyüzsgés. Itt nagyon sok ország konyháját meg lehet kóstolni, de talán a leggyakoribbak (révén, hogy az óceán egyik partjáról van szó) a tengeri gyümölcsökre, halakra specializálódott éttermek. 

De ha valaki még nagyobb választékra vágyik tengeri étkek terén, annak talán erre a legjobb hely a sydney-i halpiac, ahol az éttermek egzotikus kínálattal várják a vásárlókat.

Erre mi is kíváncsiak voltunk, így ellátogattunk oda is. Itt aztán tényleg minden volt! Hatalmas, még élő királyrákok, rengeteg élő kagyló, élő tengeri sünök, homárok, languszták, polipok, és frissen pucolt osztrigák... Számunkra meglepő volt látni, hogy mind az eladók, mind a vásárlók zömében ázsiaiak (olyan 90% körül). Elvitelre is megvásárolhattunk mindent, de ha szeretnénk, helyben, a látványkonyhában is elkészítik neked. Hasonlót eddig csak Taiwanon láttunk. 

A piacon egészen nagy bábeli zűrzavar uralkodott: az angol csak egy volt a beszélt nyelvekből, és az árusoknak biztosan nem ez lehet az anyanyelve. Ez a kommunikációban azonban nem okozott nagy gondot, mivel itt a gasztronómia az, ami mindenki nyelvén érthetően tud szólni. No meg a mutogatás!

Gondolkoztunk, hogy miket kóstoljunk meg, hiszen sok új és izgalmas étel kínálkozott amerre csak néztünk; de végül csak a máskor is jólbevált szusinál és fish and chipsnél maradtunk. Egyetlen újdonságként az osztrigát választottuk, "csakúgy", desszert gyanánt. Nos, hiába láthattuk több filmben is az ominózus pillanatot, amikor a szereplők ízlelőbimbói remegve várják, hogy egy hirtelen szürcsöléssel az osztriga végigsuhanjon rajtuk, majd huss, egy nyeléssel tovább haladjanak a nyelőcsövön át a gyomorig. Mindezen utat megtéve persze az ember legnagyobb gusztusára. Valahogyan ez az emlékkép csak azután ugrott be, miután fejenként kettőt-kettőt már -néhány alapos rágás után- lenyeltünk. Ekkor már hiába csináltuk úgy, ahogyan azt ténylegesen 'kell' - véleményünk az ízorgia helyett egy sekélyes "ha kell, le tudom tuszkolni" lett. A megannyi sirály körülüttönk viszont alig várta, hogy akárcsak egy aprócska darab is a földre hulljék. 

Mennyei manna - másnak...

Az első alkalommal, amikor elhagytuk a város határát, a Kék-Hegységet céloztuk meg, ahol négy napot kirándultunk egy hosszú hétvégén. A nemzeti park Sydney belvárosától körülbelül  másfél óra vonattal, tehát a helyi viszonyok szerint a város hátsókertjének minősül. Európai szemmel egészen szokatlan a hegység szerkezete, mivel a lakott rész középen, egy fennsíkon helyezkedik el és ezt öleli körbe a nemzeti park, ahová először lefelé kell elindulni, egy körülbelül 300 m magas sziklafal mentén lelépcsőzni. A hegység 12-szer akkora, mint a Mátra, és azért lett Kék-hegység a neve, mert ha olyan az időjárás, az eukaliptuszerdőkből felszálló olajos pára kékes színbe vonja a csúcsokat. 

A hosszú hétvégéből adódóan minden tele volt emberekkel: rengeteg kínai, indiai turista, pont, ahogy számítottunk is rá. A meglepő viszont az volt, hogy amint öt-hat kilométerrel a hátunk mögött hagytuk a könnyebb utakat, melyek az ott található szórakozási lehetőségek (ausztrál kisvasút, ötvenkét fokos lejtővel; drótkötélpálya, libegő) mentén kezdenek kanyarogni, már csak félóránként jött szembe pár ausztrál túrázó.

Maguk az útvonalak nagyon szépen kiépítettek és mindenhol jelölések láthatóak, szinte már-már túlságosan is ("ne fuss a rácsozott felületen, mert ha nedves, elcsúszhatsz rajta" - ez a felirat vagy húszméterenként, élénk sárga jelzésen belül), de hát itt mindig a biztonság mindenek felett az elsődleges szempont. Több sátrazóhely is ki van alakítva az utak mentén, de mi nem mertünk itt aludni, hiszen a mi fejünkben is az a kép élt, hogy minden, ami Ausztráliában mozog, az meg akar ölni... A valóság azonban közel sem ilyen drámai, ugyanis a négy napos túránk alatt csupán madarakat láttunk; se egy kígyó, se egy pók, sőt sehol egy kenguru, vagy egy koala, pedig szorgalmasan kémleltük a fák ágait és lestük a bozótot. Pár emberrel találkoztunk, akik nem voltak oly félősek, mint mi és kint aludtak; ezért elhatároztuk, hogyha legközelebb erre járunk, mi is sátrazni fogunk!

Jópár nagyon látványos, és jól kiépített kilátót is megnéztünk és ezeknél lehetett a legjobban érezni ennek a hegységnek a méretét. Körbenézve az emberi jelenlét semmi nyomát sem lehet látni és nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elhiggyük, mi fedeztük fel először ezt a helyet! 

Az egyik leghíresebb túraútvonalat itt Grand Kanyonnak hívják, tényleg bámulatos hely, de mikor ott voltunk, annyi túrázásba, természetbe először belekóstoló ember volt ott, akik pl. a facebookon előben közvetítették (!), hogy ők mit látnak túrázás közben, hogy örültünk, mikor letértünk egy sokkal nehezebben járható és ezáltal sokkal nyugodtabb mellékösvényre. 

Az út értelemszerűen mély kanyonokban, vagy kanyonok mellett vezetett el, és élmény volt jobbra-balra letérni kicsit a jelzett útról, mivel a patakok éles kanyarokat vájtak a homokkőbe és ezeket kis tavak töltötték ki, a tavakat pedig kisebb-nagyobb vízesések kötik össze. Fura volt, hogy itt is egyértelmű volt, merre járható az út, egyértelműen ki voltak taposva ösvények, nem is igazán értettük a dolgot, addig míg nem találkoztunk egy kanyoningozó csapattal.

Következő utunk során Ausztrália legnagyobb síközpontjába ruccantunk ki, és, ha már a közelben voltunk, megmásztuk az ország legmagasabb csúcsát is, de ez már a következő történetünk lesz. :)