Hobók lettünk

Mivel Blenheimben lassan elfogyott a munka a szőlészetekben, úgy döntöttünk, ideje tovább állni. Nelsont és környékét javasolták többen is, ott ilyenkor sok embert keresnek az almaszüretre. Ezek szerint mégis eljutunk Nelsonba!

Összepakoltuk a cuccainkat, elbúcsúztunk mindenkitől a hostelben, beültünk a kocsiba és semmi. Kulcs elfordít, de semmi reakció. Lemerült az aksink. Megint nem adja könnyen magát Nelson. Még kellett pár óra és már el is indulhattunk.

Első éjszakán sátraztunk a már bemutatott Whites-bay-nél, ahol meglepő szomszédunk lett éjszakára. 

Mint később megtudtuk ő egy famászó kenguru. Máté lábát meg is csiklandozta éjszaka.

Reggel gyorsan összekaptuk magunkat és irány Nelson, talán negyedszeri próbálkozásra, mióta itt vagyunk. Két órával később gond nélkül megérkeztünk. Egy sima nagyváros semmi különleges nincs benne, még szerencse, hogy korábban nem jöttünk ide. Tovább is álltunk inkább Motuekába, ami az almatermő vidék központja. Az út mentén hatalmas almás kertek voltak telis-tele pirosló almával, szóval jó helyen jártunk. Bementünk pár hostelbe körbekérdezni, de mindenhol azt mondták, hogy munkát találni szinte lehetetlen és a hostelekben sincs üresedés. Hostelekben tényleg nem volt szabad hely, csak sátrazásra lett volna lehetőség az udvaron (konyha, fürdő és a nappali használatának lehetőségével), de ezért egész szép summát kértek volna el. Szóval inkább irány az ingyenes vadkemping, majd holnap reggel az almafarmok, hisz személyesen lehet a legegyszerűbben munkát találni. w.jpg

A vadkemping sem úgy kell elképzelni, mint otthon,  mert itt az is ki van építve. Mosdóval, zuhanyzóval és fizetős grillsütővel van felszerelve a hely és ráadásul a tenger partján fekszik. A kilátásért persze nem kérnek felárat. 

Az első almafarmokon tényleg nem tudtak munkát adni, de nagyon segítőkészek voltak és mindenhol ajánlottak egy másik helyet, ahol megkérdezhetjük. Nagyjából másfél óra próbálkozás után siker koronázta rövid fáradalmainkat és fel is vettek minket almaszedésre. Nem azonnal hanem a következő hétfőtől, de emellé még szállást is tudtak adni, szinte ingyen. Megegyeztünk, hogy délután ötkor meg is mutatják nekünk.

Az időpont előtt megnéztük a szállást (az ajtó nyitva volt!), ami egy kis ház az almáskertek közepén. Nem éppen egy luxushotel, de minden szükségessel felszerelt és igen jutányos az ára. Megegyeztünk abban, hogy nekünk jó lesz. Már bele is éltük magunkat abba, hogy ebbe a magyarországi hobbikertek kis faházaira hajazó épületben és kissé bukolikus, idilli környezetben töltjük a következő heteinket. haz.jpg Mindez azonban egy csettintésre dőlt romba. Amikor ugyanis megjött a tulaj, és kinyitotta a raktár ajtaját, hogy megmutatja a szobánkat. A raktárban is voltak kialakítva szobák, és ezeket is kiadták és csak ezek voltak üresek. Az amit mi néztük, már foglalt volt.

A számunkra felajánlott szálláson egy négyfős német társaságot találtunk már eléggé módosult tudatállapottal, ami csak súlyosbította csalódottságunkat. Annyira elkeseredtünk a korábbi álmok szertefoszlása miatt (fejben már azt is kiszámoltuk, mennyi pénzt fogunk tudni ezzel a szállással megspórolni), hogy csak nevetni tudtunk a helyzetünkön. Mivel más lehetőségünk nem volt, kénytelenek voltunk megbékélni a történtekkel. 

Itt viszont a lehető legkevesebb időt akartuk eltölteni, így úgy döntöttünk, a hétfőig hátra lévő napokat túrázással fogjuk tölteni a közeli nemzeti parkban. Ott majd sátrazunk, még az is jobb lesz. De ez már a következő posztunk témája lesz.