Közép-ázsiai útikalauz mazochistáknak - avagy így tuti nem fogsz utazni
A Google a "Mi kell a tökéletes nyaraláshoz?" keresésre egy rakás tippet és ötletet ad nekünk, de ugyan ki keresne rá arra, hogy hogyan lehet a legkevesebb kényelemmel utazni? Meg egyáltalán miért utazna valaki pont így a Magyarországról világvégének tűnő Kazahsztánba és Kirgizisztánba? Nem lenne jobb inkább a spanyol tengerparton, egy légkondis hotelban punnyadni? Megannyi kérdés, de a rekordhosszúságú cikkben mindenre megadom a választ.
Amikor utazunk, részben ugye szeretnénk kipihenni magunkat a lehető legkomfortosabb környezetben és feltöltődve hazaérkezni stb. Ennek ellenére viszont sokszor inkább lefáradunk a nagy pihenésben. Ismerős igaz? Pedig - a tapasztalataim szerint - inkább az a kiváltság, ha megengedjük magunknak, hogy kényelmetlenül utazzunk. Egyrészt mert ezt nem sokan merik bevállalni, holott nem csak életre szóló kalandokkal gazdagodunk, másrészt hazaérve a korábbinál sokkal, de sokkal jobban fogjuk értékelni a szürke és nyugodt hétköznapjainkat. Azon kívül, hogy leendő szakértőként szeretnék foglalkozni a a közép-ázsiai térség államaival, ez a fajta kalandvágy is hajtott harmadmagammal Azerbajdzsánba, Kazahsztánba és Kirgizisztánba.
Az odüsszeiánk így nézett ki: Azerbajdzsánból a kazahsztáni Aktauba hajóval, aztán vonattal Almatiba és végül busszal (marsruktka) Biskekbe
Első nap, csütörtök, Azerbajdzsán - Baku
Utazásunk fő célja Kazahsztán és Kirgizisztán volt, de mi Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban szálltunk le augusztus elején. A tervünk ugyanis az volt, hogy innen hajóval (kb. 26 órás utazással) szeljük át a Kaszpi-tengert, majd a kazah Aktauba érkezünk, ahonnan majd vonattal folytatjuk utunkat. Igaz, hogy már utazhatunk fapados járattal Kazahsztánba is, de mi kicsit bonyolultabban, vagy ha úgy tetszik, kalandosabban szerettünk volna elérni Almatiba.
Megérkezésünk után Bakuban a legfőbb dolgunk a hajójegyek megvásárlása volt. Mivel annak a hajózási vállalatnak, amivel mi utazni szerettünk volna, nem csak online jegyértékesítési rendszere, de még menetrendje sincs(!), ezért a terv az volt, hogy 1. megtaláljuk az irodát 2. megvesszük a jegyeket 3. nézzük meg Bakut, a menetrendtől függően gyors vagy kényelmes tempóban.
Az általunk megkérdezett helyiek, a hostelünk tulajdonosát is beleértve, nem is hallottak arról, hogy hajóval lehetne eljutni Kazahsztánba. (Érdekes infó, hogy a hostel tulajdonosának a lánya velünk együtt érkezett a budapesti repülőgéppel, mert az ELTÉ-n tanul. Kicsi a világ.) Szóval még az iroda helyét is csak nagy nehezen tudtuk megtalálni, ahol meg annyival lettünk okosabbak, hogy csak egy Vika nevű hölgy tudja pontosan mikor mennek a hajók és a jegyeinket is csak tőle tudjuk megvenni. Vika aznap viszont nem dolgozott, telefonon pedig csak annyit mondott, legyünk szívesek holnap újra próbálkozni. Oké... Ma, az első napon legalább lesz időnk bóklászni a városban.
Második nap, péntek Baku - Alat
Másnap tehát ismét próbálkozunk a jegyvásárlással. Jó jel, hogy Vika dolgozik, vélhetően jegyet is tudunk venni. És valóban, nemcsak a jegyünket váltottuk meg, de megtudtuk, hogy még ma a kikötőbe kell mennünk, hiszen ma indul a hajónk Aktauba. Mivel kiszámíthatatlan, hogy milyen időközönként (értsd: hány naponta) van járat, ezért kénytelenek voltunk a másfél napos bakui tartózkodást megszakítani. Külön fincsi kis meglepi, hogy a kikötő 70 kilométerre a fővárostól, Ələt-ban (Alat-ban) található. Vika azt tanácsolta, legyünk ott este nyolcra. Nagyszerű, akkor mi a biztonság kedvéért ott leszünk hétre. Annyira nem tudják a helyiek, hogy hol van a kikötő, hogy a taxisofőrünk is a benzinkutasokat kérdezte meg az útirányról...
Mikor megérkeztünk 18:30-kor a nemzetközi kikötőbe, a határőröket megkérdeztük, mikor megy a hajó, hol lehet várakozni stb. Ők viszont mosolyogva csak annyit mondtak, fogalmuk sincs, de nyugodtan hédereljünk a többiekhez, és a nagyjából húsz-huszonöt nyugati fiatal felé mutatott, akik már sátrakkal, hálózsákokkal táboroztak a határátkelőhelyen kb. 60 kamion mellett. Hm, sátraznak? Nem jó jel. Mindegy, biztos jön nyolc felé az a hajó... ezzel vette kezdetét az utazásunk legnagyobb tortúrája.
Mondanom sem kell, hogy a beígért időpontkor sehol sem volt még hajó. Sebaj, biztos jön. Addig várunk: van itt egy konténerben kisbolt, bizonytalan eredetű és korú sült húsáruval (talán csirke?) valami kis beülős pihenős hely szintén konténerben, de ez tele volt fürdőt régen látott férfiakkal, így felejtős, na meg persze guggolós vécé is. Utóbbiba belépve kb ilyen volt mindannyiunk feje:
Király, én inkább visszatartom.
Ja és a várakozás a határátkelőhely betonján történik, ezért verték fel a sátrat a többiek. Mint kiderült, a kamionsofőrökön kívül csak hozzánk hasonló hátizsákos turisták utaznak ezzel a hajóval (vagy komp, ahogy tetszik). Csak utóbbiak kicsit jobban készültek, mert míg ők viszonylag kényelmesen vártak, főztek, sátraztak, miegymás, addig mi a betonon szenvedtünk.Közben elkezdtük az ismerkedést a többi fiatallal. Néhányuk már pár napja itt vár, mert a legutóbb nem fért fel a hajóra, és most is csak reménykedik, hogy lesz helye. Az ehhez hasonló (fél)információk elég hamar egy kis pánikhangulatot keltettek mindannyiunkban, illetve bennem kifejezetten nem.
No, meg meg kell említenem annak a kazahsztáni négyfős orosz családnak az esetét, akik a legteljesebb nyugalomban várakoztak ugyanúgy a betonon, mint mi. Ők néha elővarázsolták a táskájukból a porcelán teáskészletüket (!), forraltak vizet és, mintha csak otthon lennének, megteáztak.
Várakozás a betonon este...
De semmi baj, a legújabb infó szerint éjjel 3-kor indul a hajó! Na, az már csak alig hét óra, addig nem is érdemes lefeküdni aludni. Lassan, nagyon szenvedősen, de közelgett az a három óra, de közben semmi, de semmi jele nem volt bármiféle vízi jármű közeledtének. Lassan ránk telepedett annak a ténynek a fokozatos felismerése, hogy az égegyadta világon senki nem tud biztos információt adni tengerre szállásunk időpontjáról, és egyre türelmetlenebbek lettünk - ezt a többieknél megfűszerezte a "mi lesz, ha fel sem engednek valami okkal a hajóra" pánikérzése. Tudtuk, hogy kilépünk a komfortzónánkból, de azért erre nem számítottunk. Hú de sokszor jutott eszünkbe Torrente leghíresebb mondása. Eközben telt az idő... tíz óra... tizenegy...éjfél, szombat.
Harmadik nap, szombat - Alatban - a Kaszpi-tengeren
Próbálunk valamicskét aludni, a kavicságy egész kényelmesnek tűnik. Pár órácska szundikálással átvészeljük a hajnalt. (Felébredésünk után szóltak a határőrök, hogy a kavicságyban kígyók is tanyázhatnak, ezért tilos ott tartózkodni.)
... és ugyanaz a helyszín reggel
Reggel kilenc felé mintha valami megindulna. Elvileg befutott a hajó, de csak most kezdődött a kirakodás, amiről senki nem tudja mennyi időt vesz igénybe... ezen meglepődnünk már amatőrség lenne. A kompunkat továbbra sem látjuk, csak azt, hogy kombájnokat pakolnak ki a távolban és sorakoznak fel a kikötőben. Valami hajónak kell itt lennie. Végül egy örökkévalósággal később, mindenfajta előzetes felkészítés nélkül délben szóltak, hogy végre fel lehet szállni a hajóra! Csupán 18 óra várakozásba telt! Istenkém, milyen jó lesz aludni végre az ágyunkban! Mindenki arcán a bizakodás mosolya tűnt fel egy pillanat alatt.
A fáradtság tényleg hamar elnyomott minket. Én viszont épp hogy csak megmártóztam az álmok első hűsítően édes hullámaiban, amikor éreztem, hogy kb. egy tucatnyi sós izzadságcsepp folyik végig az arcomon és a testem nem enged elaludni ebben a pokoli kabinban. Kénytelen voltam a fedélzeten keresni egy csendes helyet az alvásra, de sehol nem találtam. A fedélzeten a napsütés, a hajóban viszont a forróság gyötört minket. Kínomban már csak azért sétálgattam fel s alá, hogy ne legyek egy helyben. Ekkor vettem észre, hogy szinte az összes hátizsákos fiatal ugyanígy tesz és céltalanul járkál össze-vissza. Délután egy óra, kettő, három.... És még mindig nem indultunk el sehova. Hurrá, nyaralunk!
Érdeklődünk valami büfé iránt, ahol esetleg hűtött italt vehetnénk, mert az összes vizünk iszonyatosan meleg, de semmi lehetőség hűtött innivalót találni: büfé nem volt és nem is lesz. Pazar. És még mindig csak várunk és várunk.
Végül szinte egy egész napnyi várakozás után, 18 órakor felmorajlik a hatalmas motor a tatban és megindul alattunk a hajó! Közel egy nappal a megérkezésünk után és "csupán" hat órával a felszállásunk után, ami talán hosszabbnak is tűnt, mint az egész éjszakás szenvedés, elindultunk! Mégis, mindenkit láthatóan földöntúli öröm tölt el csupán maga a tény, hogy tényleg úton vagyunk. Egyből szólnak, hogy lehet menni vacsorázni is. Ja, nem mondtam? Az árban napi háromszori étkezés is van. No szóval gyorsan megvacsoráztunk, finom, meleg főtt kaját, de, ami a legjobb, hogy kaptunk hűtött Fantát desszertként! Annyira hiányzott már ez így a langyos ásványvíz és a kenőmájasos kenyér után, hogy majd kicsordult a könnyünk, amikor jóllakottan, a hideg italt kortyolgatva néztük a fedélzeten a távolodó partokat és a tökéletes naplementét. Minden kétséget kizárva, életem egyik legboldogabb pillanata volt ez.
Már egy korábbi cikkben írtam, hogy szeretem, ha nehézségek történnek egy utazás elején, mert végül ez tök jó sztorikká transzformálódnak át. Ahogy ott álltam akkor a hajó fedélzetén, végre először éreztem, hogy ezzel az élménnyel is így leszünk.
Az este hamar leszállt, de a kabinunkban a hőmérséklet nem nagyon csökkent. A legtöbben azt csinálták, hogy kerestek egy szélvédett helyet a fedélzeten, ahol a nappali forrósághoz képest, éjszaka már hűvös volt, megtoldva jó erős széllel. Én is megpróbálkoztam ezzel, de túlságosan fáztam, így inkább egy közösségi térben lévő kanapén találtam meg a körülményekhez képest mennyei alvóhelyemet.
Negyedik nap, vasárnap - a Kaszpi-tengeren, érkezés a kazah Aktauba
Az utazásunk reggel folytatódott és mondanom sem kell, hogy teljesen eseménytelenül telt el. Próbáltuk megtudni, mikorra érkezünk meg Aktauba, de senki nem tudta biztosra megmondani. A becsléseink szerint 20-21 körül kell Kazahsztánba érnünk. Közben persze próbálkoztunk ismerkedni a nyugati fiatalokkal, a kamionsofőrökkel is. Volt például egy lengyel srác, aki Varsóból stoppol el Kínába, egy new yorki srác, aki nemcsak, hogy nem beszél semmilyen nyelven az angolon kívül, de olyan málészájú, hogy nem is tudtuk elképzelni, hogy Közép-Ázsiában életben maradhat, no meg persze a sok kitetovált, volt-katona kamionsofőr Ukrajnából és a Kaukázusból.
Életérzés
Ha sok pénzem lesz, veszek egy stabilizátort a kamerámhoz
Aktau kikötőjébe későn, talán 23 óra környékén érkeztünk meg, de az időeltolódás, a várakozás és a határellenőrzés után olyan éjszaka 1-2 környékén léptünk kazah földre. Nekünk tök egyértelmű volt, hogy leintünk egy autót és elmegyünk az első szállodához. A stoppoló lengyel srác inkább valahol a sztyeppén töltötte az estét.
No, de én leteszem a klaviatúrát. Alapból egy darab cikket írtam volna, de az túl hosszú lenne. Ha az olvasó azt hiszi, a fenti kalandok után már csak kényelmes utazásban volt részünk, akkor mindenképpen vegyen egy pillantást a hamarosan megszülető második cikkre.
Folyt. köv.
