Két nap motorozás (350 km) után már vágytunk egy kis más jellegű testmozgásra is, valami olyasmire, amit nem ülve csinálunk. Ezért egy közelebbi látványosságot, a Tiger Cave Temple-t céloztuk meg legközelebb, ami egy barlang bejáratánal fekvő kínai és buddhista templom, fölöttük pedig, a hegy tetejéről Buddha csodálta a napfelkeltét. 

Buddhát meglátogatni egy egészen sportos, fenékmozgató túra, hiszen a templom arról (is) híres, hogy 1237 (meglehetősen nagy) lépcsőfok vezet a tetejéig. Fejben felkészültünk előre a lépcsőkre, fizikailag azonban már kicsit megterhelőbb volt a lépcsőzés, de kis megkönnyebbülést okozott, hogy a többi turista is valahogy úgy volt az utolsó száz-kétszáz lépcsőfokkal, mint mi: kisebb-nagyobb zihálások, enyhén/mérsékelten vörös arcok, csepegő izzadság s végül felérve egy diadalittas mosoly (akárcsak a templom legtetején évszázadok óta ülő Buddháé). 

A látvány itt is magáért beszélt, körültekintve megérte a sok-sok lépcsőfokot megmászni. Felfelé menet több táblát is láttunk, hogy "Ne etesd a majmokat", vagy "Vigyázz értékeidre a majmok miatt!" - de egyet sem láttunk. Leérvén azonban több ide-oda ugráló majmot pillantottunk meg: volt közöttük jól megtermett példány, és voltak még elég aprócskák is. De félteni egyikőjüket sem kellett: az egyik egy eldobott műanyagflakont állított fel és próbálta kiini belőle, ami még lötyögött az alján (kólával akár reklámba illő jelenet is lehetett volna); másikójuk pedig egy gyanútlan pillanatban jégkrémet lopott ki egy sétáló férfi kezéből. 

 Ha már dél Thaiföld egy egzotikus szigetekkel övezett tengerpartján jártunk, adta magát a gondolat,  hogy a tengerről is felfedezzük a szigeteket. Railey Beach felé fordítottuk a vitorlákat, ez egy közúton megközelíthetetlen félsziget, így csak az elmúlt években kapták fel a turisták, nemrég nyíltak itt a hotelek. Az érintetlen imázsa miatt nagy népszerűségnek örvend, ezért rengeteg utazási iroda, hajós cég szervez ide hajóutakat, és a kikötő is tele van mindenféle hajóval, így a tömeget a nagyobb strandokon nem tudtuk kikerülni, de ezzel együtt megérte idejönni.  Reggel kilenctől délután ötig volt időnk körbejárni a helyet, de minimum még egyszer ennyi időt tudnánk itt eltölteni. Az egyik kilátópontot céloztuk meg elsőnek, amihez meredek és csúszós-agyagos út vezetett, a nehezebb részeknél kötelekkel próbálták segíteni a haladást. Felérve el lehetett kanyarodni egy "lagúnához", ami szerintünk inkább egy nagyobb töbör, tóval az alján (najó, ezt Peti gondolja, én simán elhittem a lagúnát is). A töbörhöz lejutni viszont már nem piskóta dolog, a kisebb szakasz erősen megtizedelte a turisták számát. Oda kellett figyelni, hova teszi az ember a kezét, hová lép, hogyan helyezkedjen, egyik kötél messzebb volt, mint a másik... de csak lejutottunk. És mint azt már megszokhattuk, volt értelme a küzdelmünknek. A kis túra után azért néhol jó agyagosak lettünk, így a Pang Nga menő strandjától egy hajszálnyival mostuk le magunkról a vörös agyagot. 

Sokan kajakkal fedezték fel a partokat, és általában életmentő mellényben és kalapban kajakoztak ott, ahol nekünk úszás közben folyamatosan oda kellett figyelnünk, hogy le ne érjen a térdünk.

A fürdőzést megunva az utolsó hajó elmenetele előtt még felkapaszkodtunk egy barlangi útra, ahol erős félelem kezdett úrrá lenni rajtam a függőleges bambuszlétrákat látván, főleg azután, hogy egyszercsak vaksötét lett. Szerencsére Petinél mindig akad egy (vagy kettő - just in case) fejlámpa, ettől függetlenül nem vált sokkal szimpatikusabbá az út. Persze kötelek itt is, meg tök meredekség. Útközben  sziklamászókkal is összetalálkoztunk, merthogy Railay kitűnő lehetőségeket nyújt a sziklamászóknak, és rengeteg mászóút, mászóiskola van kijelölve, kiépítve az itteni nagy falakon és a barlangok bejáratainál is. 

"Most csinálj úgy, mintha jól éreznéd magad!" (6. próbálkozás)

 Mivel a repülőnk Phuketről indult, ezért két napot a déli rész legfelkapottabb szigetének szenteltünk. Krabi városa és Phuket town között transzferbusz jár, az út megszervezése kicsit kaotikusra sikeredett, aztán valahogy egy majdnem magyar csapat gyűlt össze a kisbuszon, Magyarországtól 8600 km-re. A szállásunkra megérkezve, a térképet bogarászva észleltük, hogy minden strand legalább 12-14 km-es távolságra van, az igazán népszerűek pedig még ennél is messzebb. Régi motorosokként tudtuk, mi a dolgunk.

Gyors robogóbérlés után már a város forgalmában nyüzsögtünk mi is. Viszont az itt tapasztalt közlekedés bangkoki magasságokat/mélységeket öltött, jó pár éles kanyarral és dimbes-dombos útszakasszal volt fűszerezve a hatalmas forgalom. Én néha oda sem mertem nézni, hogy mi történik az úton, de Peti idegeit is megtépázta ez a közlekedési stílus, amikor pl. ha a negyvenes táblánál ötvennel merészeltünk menni, akkor egyszerre kezdtek jobbról és balról is előzni a robogók. Az első utunkba kerülő partnál leállítottuk a motort és azt mondtuk, itt jó lesz. 

Nos, ez a strand Patong lett. A legnépszerűbb strand a szigeten...

Szép kilátás, kellemes hullámok, épp napnyugta - kell ennél több? Mi azt mondtuk nem, de mindenhol turisták, az utcákon hömpölyögtek az emberek, az éttermek előtt álló hostessek minduntalan leszólítottak és befelé invitáltak... egyszóval sokk volt ez nekünk. A sok ember mellé nyilvánvalóan némi szemét is társult: eldobott poharak, üvegek, csikkek... A helyiek mondjuk küzdenek a szemetelés ellen: 

100 000 baht (majdnem 1 millió forint) szemetelésért a pénzbüntetés!

Az árak is kihasználják az embereket: a thai palacsinta népszerű és finom édesség, amit mi eddig 30 baht körül láttunk, vagy annyira alkudtuk le; Patongnál azonban ugyanez a palacsinta már 80 bahtot kóstált. Pár órát itt maradtunk, mert reménykedtünk benne, hogy idővel ritkul a forgalom; szerencsére így is lett.

Másnap, mivel Phuket számunkra nem nyújtott túl sok látnivalót, ezért elhagytuk a szigetet és a Phang Nga nemzeti parkhoz robogtunk el, szintén néhány kitérővel. Az odafelé vezető úton mindenhol, de tényleg bármelyik irányba lekanyarodva láttuk a táblákat, hogy az ún. James Bond-szigethez erre kell menni. Csak az aszfaltot kell lecserélni a tengerre, amit szintén kihasználnak a környékbeliek és egy igen szép összegért visznek el a szigethez. Mi nem éltünk a lehetőséggel; a nemzeti parkhoz érve viszont a park sem élt a túraútvonalával, lezárták a kirándulóhelyet. Jó kör volt. 

Nem csüggedtünk, visszamentünk ahhoz a tengerparthoz, ami nem szerepel a top5-ben, de még a top10 listán sem. Szerencsénkre. Ezért nem kellett magunkat a "Vegyél napágyat!" / "Vegyél kókuszkoktélt!" / "Vegyél törölközőt!" / "Vegyél bőrpénztárcát!" - mondatokat szajkózó árusokon átverekedni, ezzel szemben ugyanúgy fehér homokos part, ugyanaz a tenger fogadott. Sőt, még rákokat is láttunk, akik félszegen bújtak elő a homokba fúrt járataikból. Az egyetlen hátránya a strandnak, hogy semmi sem adott árnyékot. Cserébe viszont vagy egy másfél órán keresztül nem találkoztunk senkivel. 

Utolsó napunkat töltvén Thaiföldön, meg szerettük volna nézni a napkeltét. Ehhez a Rawai beach nevű partot szemeltük ki, ahová éppen csak időben érkeztünk, a már hajnalban is erős forgalom miatt... Nem voltunk egyedül, többen voltak kíváncsiak, hogyan kúszik fel Napkelet felől a napkorong, és mi tagadás, nem csúnya látvány. Ezután a közelben kerestünk egy tengerpartot, mártóztunk egy utolsót az Andamán-tengerben. Habár egy hotel ölelte körül az öblöt, és már reggel viszonylag sokan pancsoltak a vízben (zömmel orosz turisták), azért a látvány és a hatalmas hullámok okozta élmény miatt megérte itt fürödnünk. Nem maradt más hátra, mint a gyors pakolás és indulás a reptérre! Azért nem bíztuk a véletlenre és jó korán érkeztünk meg, hogy biztosan rajta legyünk a gépen, ami egy új élet felé repít minket. Hogy hol landoltunk, azt hamarosan megtudjátok! :)