Mivel az előző bejegyzésben ecsetelt "otthonunk" a nulla csillagos jelzőt sem érdemelte ki, ezért felcseréltük egy millió csillagos szállásra, méghozzá egyből három éjszakára. Megpakoltuk hátizsákjainkat finom konzerv és instant kajával, minimális ruhával s március 19-én, csütörtök reggel útnak is indultunk az Abel Tasman Nemzeti Parkba. Egy laza százhúsz kilométeres túra állt előttünk, a sokak által ajánlott nemzeti parkban (térképek a cikkek végén). Négy nap alatt kényelmes tempóban sok úszkálással, fotózással teljesíthető túra. Gondoltuk persze az elején. 

Mivel Blenheimben lassan elfogyott a munka a szőlészetekben, úgy döntöttünk, ideje tovább állni. Nelsont és környékét javasolták többen is, ott ilyenkor sok embert keresnek az almaszüretre. Ezek szerint mégis eljutunk Nelsonba!

Összepakoltuk a cuccainkat, elbúcsúztunk mindenkitől a hostelben, beültünk a kocsiba és semmi. Kulcs elfordít, de semmi reakció. Lemerült az aksink. Megint nem adja könnyen magát Nelson. Még kellett pár óra és már el is indulhattunk.

Első éjszakán sátraztunk a már bemutatott Whites-bay-nél, ahol meglepő szomszédunk lett éjszakára. 

 -Mezítláb
Minek a cipő? Az csak tompítja az életérzést! Viszont az tényleg logikus, hogy így nincs barnulási vonal. Ahol csak lehet, egy igazi új-zélandi mezítláb jár: az utcán, kavicsos úton, száraz és szúrós aljnövényzeten, sőt a bevásárlóközpontokban is stb. De mint kiderült, ez csak nekünk furcsa, mert Kanadában és USA-ban is megszokott dolog a mezítlábazás... 

Mostanában a hétköznapjaink munkával telnek, így az környék felfedezése a délutánjainkra és hétvégéinkre marad.

Leggyakoribb úti célunk a Monkey-öböl, ahol a legközelebbi homokos part van. Itt kedvünkre úszkálhatunk, ha eltekintünk attól a zavaró tényezőtől, hogy a víz csak tizenhét fokos. Nem izzad bele az ember.

Hétfő reggel miután mindenki elment dolgozni a hostelből, úgy éreztük nekünk is jó lenne már munkát keresnünk, ezt bankszámláink állapota is mindenképpen indokolta. A munkához itt, ugyanúgy, mint otthon adószám és bankkártya kell.

Első feladatunk tehát ezeknek a beszerzése volt. El is indultunk szépen a posta felé, ahol ezeket el lehet intézni,  de útközben valószínűleg valahol eltéveszthettük az irányt, mert azt vettük észre, hogy lakóhelyünk panorámáját uraló Vernon hegyet másszuk meg éppen.

Szóval nem sok mindent sikerült elintéznünk, de a látvány mindenért kárpótolt.

Három nap után elhatároztuk, hogy búcsút mondunk Aucklandnek és leutazunk a déli szigetre ahol a szőlészetekben, borászatokban mindenki szerint sok embert keresnek február végén, vagyis a nyár végén.

Korán reggel felkeltünk aucklandi hostelünkben, összepakoltuk kicsit megviselt ruháinkat, és leadtuk a szobakulcsokat. Viszont nem mondta senki, hogy nem maradhatunk a közös részben. Előkaptuk a laptopokat, kerestünk ingyen wifit, és megpróbáltuk kitalálni, hogy jussunk le a Déli-szigetre.

Buszozzunk vagy vegyünk egy kocsit? Életünkben először kellett eldönteni azt a kérdést!

Tizennégy óra volt a repülő út Tajvanig. Tajvantól Új-Zélandig az út újabb nyolc óra, de ez már igazán nem jelentett gondot, még az ausztráliai plusz két óra várakozással sem. Két film a gépen, pár perc gyönyörködés a tájban, fél perc veszekedés az ablak mellett ülő hölggyel, hogy őt zavarja a bejövő fény reggel ötkor (biztos többször látta már a felkelő Napot a pápuák földje felett, mint mi), és már meg is érkeztünk. 

Egy országot nem lehet csak a vallásáról, történelméről, vagy a kultúrájáról megismerni. A gasztronómia az, ami mindenki nyelvén érthetően tud szólni. Minden lehetőségnél pótolni akartuk Tajvannal kapcsolatos hiányosságainkat.

Matek: (4 nap x 3 étkezés) - ( jetlag x másnaposság) = Legalább 9 étkezés

Péntek reggel, az emberi gyomor 14 óra repülés után, nem képes kapcsolatot kialakítani a nehéz ételekkel. Nem is próbálkoztunk. Tökéletes volt a Pan-fried bun. Egy gőzölt omlós tésztájú gombóc, szaftos darált marhával és káposztával töltve. Helyi Erős Pistát, rizsecetet és szóját kínáltak dresszingként. Meg volt az erőnk, a közeli piac felfedezésére. Nem túl nagy, de cserébe otthonos. A kereskedők, mintha osztoztak volna a portékáikon: 

-"Jó ez a gyümölcs, de ott a Chong néninél finomabb, kóstold meg! Érzed a különbséget?" - zajlott le egy beszélgetés szinte a bejárat után.
 

Taipei kulturális és kulináris nevezetességei után meglátogattuk a Yangmingshan National Park-ot is.

Ez egy Taipeitől 15 km-re elhelyezkedő nemzeti park, ami a helyi flórát, faunát és geológiai látványosságokat mutatja be a helyi kirándulók által elvárt kényelmi szinten (kiépített ösvények, büfék mindenhol). A helyiek nem túl bevállalós turisták, vendéglátónkat sikerült is kirángatnunk a komfort zónájából a nap végére. 

A második bárlátogatást már nem bíztuk a véletlenre.

A google három  sokcsillagos bár ajánlott nekünk. Találomra választottunk egyet: Match lett a nyertes. Ez a belváros egyik kissé félreeső utcájából nyílt a felhőkarcolók árnyékában.

A bár tulajdonosa és head bartendere egy japán srác. Határozott mozdulatain látszott, hogy ő tud mutatni valami újat.Joelt meg is kértem, hogy tolmácsolja szavaimat a kolléga felé (nagyon kevesen beszélnek angolul a városban). Elmondtuk neki, hogy van köztünk egy szakmabeli  Európából, és még pár mondatot váltottunk, majd meg kérdezte, akarunk-e látni egy japán italt? Persze, hogy akarunk!

Friss narancs volt az alapja, vodkával, almalével, citrom és cukor ízesítéssel szervírozta. Nem pont erre számítottunk japán stílusban.  Az ital finom volt, de nem nyújtott újdonságot.