"Szürke" hétköznapok

Hétfő reggel miután mindenki elment dolgozni a hostelből, úgy éreztük nekünk is jó lenne már munkát keresnünk, ezt bankszámláink állapota is mindenképpen indokolta. A munkához itt, ugyanúgy, mint otthon adószám és bankkártya kell.

Első feladatunk tehát ezeknek a beszerzése volt. El is indultunk szépen a posta felé, ahol ezeket el lehet intézni,  de útközben valószínűleg valahol eltéveszthettük az irányt, mert azt vettük észre, hogy lakóhelyünk panorámáját uraló Vernon hegyet másszuk meg éppen.

Szóval nem sok mindent sikerült elintéznünk, de a látvány mindenért kárpótolt.

Másnap sikerült pótolni hiányosságainkat, s Greg a hostel menedzsere mondta, hogy már holnap lenne munkánk, ha lenne autón. Nosza akkor, vegyünk egy autót!

Futottunk pár fölösleges kört autó ügyben, amikor megtudtuk, itt helyben, egy német pár el akarja adni az autóját. Egy Honda Odysseyük volt amit egyből szakértő szemmel meg is néztünk.

Persze szinte semmit nem értünk az autókhoz. A kocsi azonban 19 éves így valószínűleg több hibája is van, és ezt emlegetve megpróbáltunk alkudni az árból. Nem túl nagy sikerrel.

A beszélgetés alatt a német pár a sokadik cigire gyújtott rá, úgy, hogy Új-Zélandon a legdrágább a dohányárú a világon! Szerencsére volt még egy karton cigink a reptéri vámmentes boltokból, s mikor ezt is megemlítettük az alku során egyből elkezdett olvadni a kocsi ára.

Így tettünk szert életünk első kocsijára. Igaz, hogy jobbkormányos, az út rossz oldalán kell vele közlekedni, s kicsit sárga is, kicsit savanyú is, de a miénk!

Az autóval járó papírmunkát is sikerült egész hamar elintéznünk: bementünk a postába kitöltöttünk egy nyomtatványt amit aláírt az eladó és a vevő is, és ennyi. Öt perc. 

Egyből ki kellett próbálnunk az autót, így a következő pár nap se a munkakeresésről szólt, de csodás helyeken jártunk.

Szombat este, azaz megérkezésünk után hat, az autóvásárlás után egy nappal, Greg jó hírt hozott: talált nekünk munkát, pont amikor kezdtünk belejönni az utazásba.

Egy szőlészetben dolgozunk, s az első napunk annyiból állt, hogy a fürtök elől kellett letépkednünk a leveleket. Elsőre értelmetlennek tűnt a dolog, de kiderült, hogy madárhalót tesznek a szőlősorokra és az rányomná a leveleket a fürtökre, így azok nem kapnának napfényt. További napjaink e tevékenység mesteri szintre emeléséről szóltak.

Látszik, hogy az itteni szőlészetekben 100 százalékban a minőségre mennek rá, és a mennyiség már majdhogynem nem is számít. Nyár elején ritkítják a szőlőfürtöket, hogy a megmaradt termésnek, a maximális tápanyag jusson. Szüret előtt letépkedik az éretlen, félig érett fürtöket, véletlenül se keveredjenek az érettek közé.

Muszáj megjegyezni, hogy Marlborough megyében úgy félnek a termelők a madártól, mint a tűztől. Az említett hálón kívül még legalább négyféle módon tartják távol a kártevőket a terméstől. Egyik a folyamatos vaktöltényes lövöldözés, amit egy beprogramozott gép végez és amíg nem tudtuk, miről is van szó, azt hittük sokat vadásznak a környéken. Miután második napja hallottuk, hogy ötpercenként eldördül egy-egy lövés, már gyanút fogtunk. Egy másik módszer szintén hangalapú: hangszórókon ragadozómadár hangokat játszanak le. A harmadik elég vicces, illetve aranyos: papírsárkányhoz hasonló álmadarakat reptetnek a földek mellett, hogy ezzel is távol tartsák a finom szőlőszemeket lelegelni igyekvő tollas állatokat. A negyedik viszont mindent visz. Találtunk ugyanis állásajánlatot, ahol mi lehetünk madárijesztők. Na persze nem kertészfarmerban, piros kockás ingben kell egész nap állni, még csak nem is kerepelővel kell szaladgálni. A leírásban olvastuk, hogy tudnunk kell quadot vezetni és rendelkezni kell fegyvertartási engedéllyel. Egyébként a "munkaeszközöket" a szőlészet adja. Az olvasóra bízzuk, hogy eldöntse, mennyire élvezhető egy ilyen munka. Mi speciel szívesen csinálnánk, főleg nettó 3200 forintért óránként.

Kicsit luxusnak gondoljuk, hogy a hálók felerősítése után bizonyos, szüretelés előtt álló sorokban még utólag félig le kell szedni a hálót, kihalászni a még megmaradt zöld fürtöket, majd újból visszaerősíteni a hálót. Nehezen tudjuk elképzelni, hogy ennyire számítana a termék minőségén, ez a művelet, főleg ha figyelembe vesszük az ezzel járó munkabért. A jó munkás azonban nem kérdez, csak teszi  dolgát, így nem szólunk bele a "nagyok" dolgába.

A munkamorál is más, mint otthon: a hét órás munkakezdés nem azt jelenti, hogy hétkor megérkezünk „sziamivanveled”, reggeli, kávé, majd valamikor fél nyolc felé elkezdünk dolgozni. Hanem 6:55kor érkezés és hétkor már jár a kezünk. Mikor elkezdtük a munkát, akkor nincs megállás a morning tea-ig, ami egy tizenöt perces szünetet jelent. Majd a következő szünet: az ebédszünet, ami szigorúan félórás, majd utána dolgozunk a munkaidő végéig.

A feszített munkatempóért a táj szépsége, és az órabérünk nagysága is kárpótol.

img_3269.JPGNem mindenkire jellemző, de azért a "robotolás" közben a következő heteken is gondolkozunk. Jár az agyunk is, nem csak a kezünk, hogy mi lesz velünk, hol fogunk dolgozni és hol fogunk lakni. Már éppen kezdjük igazán megszokni Blenheimet, a hostelünket, már épp kezd kialakulni a napi ritmusunk, kezdjük egyre jobb kapcsolatot kialakítani a többiekkel, de rá kell jönnünk, hogy maradásunk egyáltalán nem biztos. Amíg van itt munka maradunk, ha nincs, tovább kell állni, mert túl nagy luxus lenne a napjainkat felesleges várakozással eltölteni. Hogy kivit fogunk szedni, vagy avokádót, esetleg valami olyasmi munkánk lesz, amit el se tudtunk volna képzelni? Ki tudja. Viszont pont ez a fajta bizonytalanság, vagy inkább kaland adja meg az ízét az Új-Zélandon töltött időnk első heteinek.