Hányszor nézünk ki álmodozva munkahelyünk ablakán, elképzelve, hol és hogyan élnénk, ha kiszabadulnánk végre a négy fal, valamint saját életünk korlátai közül? Hányszor fogadjuk meg, hogy holnap felmondunk a munkahelyünkön, elköltözünk az albérletünkből és a világ másik végén kezdünk új életet? Aztán általában minden marad a régiben, mert a kényelem és a megszokás nagy úr, és "igazából nincs is olyan rossz dolgunk itt" - győzködjuk magunkat. Meg nem is oly egyszerű elbúcsúzni eddigi életünktől, majd kiválogatni egy hátizsáknyi cuccot és nekiindulni a nagyvilágnak, úgy, hogy odakint senki sem vár minket. Mi azonban nem így gondolkodtunk,

Nem csak nagy elhatározást igényel, de egész nagy szervezés kell ahhoz, hogy repülőnk ablakából kinézve ez a látvány táruljon a szemünk elé:

Sydney: tenger, felhőkarcolók, rengeteg családi ház (mostanra hétköznapunk csendes tanúi).

Új-Zélandról 2016-ban hazaérve újdonsült ipari alpinistaként vetettem bele magam Magyarországon a munka világába, miután elvégeztem egy pár hetes alpin tanfolyamot. Kellett egy kis idő, míg újra visszaszoktam a kelet-európai életstílusba.

Miután hazaértem, már a reptéren szembesültem vele, hogy mennyire más íze van a Borsodi sörnek és az otthoni rántott húsnak, mint amit kint ettünk-ittunk. Meglepett, hogy mennyien dohányoznak otthon, hogy mennyire elszoktam a pálinkától és az emlékeimben sokkal kevésbé volt édes a túró rudi! Mikor először elhangzott elsőre, nem is értettem, hogy mit jelent a kérdés: "Számlával, vagy számla nélkül akarod?". Az első otthoni állásinterjúmon eszembe sem jutott megkérdezni, hogyan leszek bejelentve. Persze azért hamar visszaszoktam, jött a régi kerékvágás.

Alpinistaként megfordultam a magyarországi legnagyobb építkezéseken és megcsodálhattam a kilátást a legmagasabb épületekről, így nem mondhatni, hogy élményszegény életet éltem volna, s talán az átlagostól jobban is kerestem; de töretlenül vágytam rá, hogy újra láthassam a Dél Keresztje csillagképet. Jó: igazából az új-zélandiak/ausztrálok lazasága, világra való nyitottsága, a gyönyörű természeti környezet és jól működő társadalma hiányzott.

Amikor a magyarok számára is megnyílt Ausztráliába a Work and Holiday vízum megszerzésének lehetősége, egyből jelentkezni akartam. Csak a vízumhoz szükséges bő egy millió forintot kellett összespórolnom. Aztán miután megismertem Ágit, már csak őt kellett rábeszélni, hogy mondjon fel a munkahelyén, búcsúzzon el barátaitól, családjától, majd költözzön el velem egy évre egy másik kontinensre...

Ezeket a sorokat már ketten írjuk Sydneyből.

Mikor Phuketen felszállt a repülőnk, megnyugodva és mégis izgatottan dőltünk hátra. Megnyugodva, hogy gond nélkül elértük a gépet és mindjárt jön az ebédünk, másrészt izgatottak voltunk, hogy lassan egy egészen másfajta élet vár ránk, mint az eddig megszokott és a következő egy évben Sydneyben kell majd bizonyítanunk a rátermettségünket.

A landolás után félreálltunk a reptéren és majdnem egy órát álltunk, míg a biosecurity megvizsgált két utast, akik rosszul lettek az út alatt. Azért vizsgálták meg őket, hogy nem fertőző-e a betegségük, hogy nincs-e szükség karanténra... Másra sem vágytunk... 

A vízumellenőrzéskor átnyújtottuk az útlevelünket, bescennelték és üdvözöltek minket Ausztráliában. Nem bonyolították túl a dolgot.

Az első napokra foglaltunk szállást egy hostelbe, gondoltuk addig jó lesz, míg találunk albérletet. A hostel közönségéből kiríttunk, mivel főleg 19-20 éves német, francia, angol és dél-amerikai fiatalokkal volt tele, akik a nappal megkeresett pénzüket bulizták el esténként. 

Miután kipihentük az utazást, nekiláttunk felfedezni Sydneyt, vagyis igazából a méretei miatt inkább csak Sydney belvárosát. Hetven, nyolcvan emeletes felhőkarcolók, az Operaház, a kikötő és a rengeteg várost határoló strand: a helyi látványosságok. 

Sydney a Csendes-Óceán partján fekszik és rengeteg strand határolja, így nyaranta nagyon népszerű program az úszás, szörfözés, a parton való pihenés; és hála a bőséges strand választéknak, még egy napos hétvégi délutánon sem túlzsúfoltak a partok, már ha nem a legnépszerűbb helyekre megyünk. 

Több, mint öt millióan laknak itt, és főleg családi házakban élnek az emberek, így nem meglepő, hogy hosszú órákat lehet utazgatni városon belül. Tömegközlekedéssel mindenhonnét el lehet jutni a belvárosba, így a közlekedés kocsi nélkül is megoldható. Elméletileg. Gyakorlatilag a legtöbben a belvárosban dolgoznak, így mindenki igyekszik közel költözni a a centrumhoz, ezért minnél közelebb van egy-egy kerület a központhoz, annál drágább ott a lakhatás. Mármint őrült módon drága: 3-400 dollár (60-80 ezer Ft) egy-egy szoba plusz a rezsi hetente!

S hiába ilyen drágák ezek az albérletek, mégis minden hirdetésre sokan jelentkeznek. Nem csoda, hogy majdnem három hetet laktunk a hostelunkban, annak ellenére, hogy nem igazán éreztük magunkat otthonosan, nem úgy mint páran, akik már több hónapja éltek ott. Volt egy ágyuk, egy szekrényük, s ezt maximálisan belakták. Kollégista életstílus.

Harmadik-negyedik napunkon nekiláttunk elintézni a hivatalos dolgokat: bankszámlát nyitni, helyi sim-kártyát venni, s elkezdtünk szállást és munkát keresni. Ági első körben bébiszitterkedni kezdett el kb. már a második héten, én pedig alpin cégeknél próbáltam megtalálni a legjobban fizetőt. Majd a második héten pár "holnap majd visszahívlak, maradjunk kapcsolatban" telefon után besétáltam ahhoz a céghez, akikkel  már otthonról is váltottam egy emailt és akik folyamatosan keresnek új alpinistákat. Miután besétáltam, öt perc múlva már a cég egyik managerével beszélgettem, hogy milyen és mennyi tapasztalatom van, milyen vízumom, s meddig akarok Sydneyben dolgozni. Vízumom egyik kitétele szerint csak hat hónapig dolgozhatunk egy cégnél, de már az első személyes találkozón mondták, hogy ha jól érzem magam Sydneyben és a cégnél is, szívesen szponzorálnak munkavízumot. Jól meglepődtem, hogy ennyire előreszaladtunk. Mondtam nekik, hogy majd térjünk vissza a kérdésre öt hónap múlva...

Már csak három szinte teljesen fölösleges képzést kellett megcsinálnom, egy betanulós napot kellett letudnom a cégnél és utána el is kezdhettem dolgozni. Úgy gondoltam ez pár nap alatt biztosan lemegy, de nem számoltam az ausztrálok 'no worries' (nem kell aggódni) mentalitásával. 

Miután a munka kérdése megoldódni látszott, már csak a lakhatási problémánkat kellett orvosolni. Olyan szobát kerestünk, ami max. egy óra utazásra van a belvárostól, nincs aranyárban és pároknak is kiadják. Nem nagy elvárások, nemde? Ám az első tizenöt-húsz érdeklődő üzenetünk után kiderült, hogy nem is olyan egyszerű ilyet találni.

Már kezdtünk elkedvetlenedni, mikor Áginak jött egy üzenete, ami pár nap múlva egy vacsora meghíváshoz vezetett, ebből pedig Áginak lett egy heti 30 órás állása, valamint egy erdőre néző kis apartmanunk is. Hiába, vacsorázásban profik vagyunk!