Hegyek, gleccserek, vulkánok - mi kell még?

Utunk elsődleges célja Új-Zéland legmagasabb hegye és egyben az ország egyik legfelkapottabb nemzeti parkja volt, vagyis a Mount Cook a maga 3724 méteres magasságával. A hegycsúcs bőven túlnő a hóhatáron, így a nyári szikrázó napsütésben is hófehér, és hatalmas gleccserek indulnak lefelé a mellékvölgyeiből. img_20200211_171345.jpg

Ahogy közeledtünk a nemzeti park felé a Tasmán-tó partján vezetve, egyre inkább az volt az érzésünk, hogy a 90-es években oly kedvelt természetfotókat ábrázoló nagy tapéták egyikébe hajtunk bele éppen. Korán reggel alattunk volt az út, előttünk a hegyek, jobbra pedig egy türkizkék tó terült el, és sehol egy autó, sehol egy ember. 

Ez az érzés azonban mulandónak bizonyult, mert amíg villás reggelinket töltöttük, egy röpke óra alatt megjelentek az úton a lakókocsik, kisbuszok és tele lettek fotózó turistákkal a kilátópontok. Már csak a több busszal együtt mozgó kínai csoportok hiányoztak, az utazási korlátozásoknak köszönhetően.img_4220.JPG

Megérkezvén a nemzeti parkba kinéztük a sátorhelyünket, szomorúan konstatáltuk, hogy itt bizony majd fizetnünk kell a szállásért, és elindultunk felfelé, hisz hívogattak a hegyek. 

Felfelé haladva a gleccserek nyomait láthattuk mindenfelé: először a gyors folyású zavaros vizű folyókat, majd a jég által lerakott végmorénákat és a mögöttük elterülő jeges vizű tavakat, amikben még jégtáblák úszkálnak. Majd ezek fölött voltak maguk a gleccserek, amik a nyáron (és remélem nem a felmelegedésnek köszönhetően) elég lehangolóan néztek ki, mert a tetejükről elolvadt a hó és csak a rá pergett fekete kövek látszódtak, maga a jég alig-alig. 

A jégtáblák ellenére volt olyan elszánt/őrült (2 is!) aki beúszott a tóba, s adott egy pacsit a jégtáblának, én is elgondolkodtam a dolgon, de miután beletettem a lábam, hirtelen 1000 tűszúrást éreztem, s az egyik bátor úszó is magzatpózban remegve igyekezett felmelegedni, így inkább letettem róla. 

Itt szintén nagyon észrevehető volt, hogy a kisebb túraútvonalak, valamint a nagyobb utak eleje brutál jól ki van építve, kis túlzással magassarkúval is járható, és ameddig tart a jól kiépített rész, addig rengeteg/millió turista van, utána viszont a kaptató meredekebbé válásával drasztikusan lecsökken a számuk. img_20200211_154014.jpg

Bemelegítő túrának jó volt ez, s elindultunk visszafelé, felállítottuk a sátrunkat, élveztük az alpin konyha "remekeit", majd felvettük az összes pulcsinkat (Ági a pufidzsekijét is), sapkákat, belebújtunk a hálózsákokba, majd lefeküdtünk aludni. A gleccserek hűtik rendesen a környezetüket! 

Másnap egy nagyobb lélegzetű utat terveztünk, felmenni a hóhatárig, hisz mekkora élmény a déli féltekei nyár közepén, február elején hógolyózni. 

Ám előtte még megtapasztaltuk, hogy igazak a legendák: a kea madarak tényleg szeretik megrágni a kocsik műanyag és gumi részeit..!

img_4281_2.JPGEzt vajon miért csinálhatják?

Ezután jó hangulatban nekiugrottunk 1600 méter szint megmászásának, és itt pár méter után végre magunk mögött hagytuk a 100%-os biztonságúra kiépített világot. S mint minden ilyen alkalommal, a táj szépsége kárpótolt a fáradalmakért.

Itt még plusz élvezeti értéket adott a túránknak, hogy nem hiába cipeltük a meleg pulcsikat, széldzsekiket, mert a szint felénél, mikor kiértünk a szélárnyékból, egy pajkos kis szellő majdnem lefújt a hegyről, és szerintem hazáig fúj, ha hagyjuk. Még egy kis szintet leküzdve a sziklák déli(!) oldalán megmaradtak a hófoltok, így végre hógolyózhattunk egyet. Majd miután jól átáztunk, már csak a menedékházban főzendő forró tea reménye hajtott előre minket. Többször megálltunk az út során, hogy "Mi ez a zaj, dörög az ég?" amikor mennydörgésszerű hangot hallottunk a káprázó napsütés mellet, és csak a sokadik alkalommal jöttünk rá, hogy a plusz fokok miatt olvad a gleccser és a leszakadó jégtömbök adják ki ezt a zajt. Egyszer sikerült magát a leszakadást is észrevennünk, még messziről nézve is félelmetes volt!

Hiába, nem voltunk hozzászokva a magashegyi környezethez. 

Ezután már csak le kellett szaladni ezen a lankás domboldalon, és közben fejleszteni kicsit az önbizalmunkat: "Ezt nem tudom megcsinálni! -De megtudod, nyugi!"; vagy: "-Itt nem tudok lemenni! -Lassan, tyúklépésenként leérünk!"; majd már csak a mindennapi instant tészta vacsoránkat kellett élvezni sokadszorra is!

A Mount Cook után lankásabb tájak felé vettük az irányt és igyekeztünk a szigetek kevésbé vad arcait is felfedezni. Több nemzeti parkban tapasztaltuk, hogy a helyiek mennyire vigyáznak a természetre, mennyire próbálják az eredeti állapotokat megőrizni, vagy ahol szükséges, visszaállítani: például szemetet maximum mutatóban láttunk csupán (nagy örömünkre). Új-Zéland biológiailag sokáig teljesen elszigeteltnek számított, így a számunkra teljesen hétköznapi növények/állatok is inváziós fajnak számítanak ott, mint például az őz, a szarvas, az oposszum, vagy a házi macska... így természetesen irtják ezeket. img_4356.JPG

A képen egy európai szemmel észrevehetetlen inváziós fajt rejtettünk el

Van olyan agresszívan terjedő faj, aminek a visszaszorításában a kormány a turisták segítségét kéri a Déli-szigeten, ha már a turisták úgy is mindenhol ott vannak. Ezt a fajt még az első telepesek hozták be, azóta majdnem mindenhol elterjedt, és sokáig nem is tartották ezt veszélyesnek, de mára már elkezdte kiszorítani a helyi riválisait. Mi ennek a kérésnek igyekeztünk eleget tenni.

img_3870.JPEG

A háttérben az őshonos erdő, Ági kezében a gyorsan növő invazív fenyő

A fenyő egy betelepített fa fajta, ami nagyon jól érzi magát a hűvös, csapadékos hegyekben, csak kiszorítja a helyi lassabban növő fafajtákat és megváltoztatja az állatok életterét is. 

Ekkor már egy transfercar-ral mozogtunk az országban, amit Queenstownban vettünk fel, és Aucklandben kellett leadnunk, ami pont jól jött, mert mi Aucklandből repültünk tovább, és cserébe, hogy bevállaltuk az 1500 km-es vezetést, ingyen megkaptuk a kocsit. 

Így sikerült megcsodálnunk a gyönyörű napfelkeltéket, napnyugtákat, szivárványokat, beragadni a birkák által okozott közlekedési dugóba, megtapasztalnunk a percek alatt változó időjárást, fókákkal játszani a tengerparton, és megetethettük a sandfly-okat (homoki szúnyog). 

Ezek mellett kipróbáltuk a helyi kulináris dolgokat, megsejtettük miért lehet elhízott oly sok maori: gyakran betegesen nagy adagokat adnak egy-két fish and chips-esnél, kínai gyorsbüfében, helyi étteremben... 

Miután megállapítottuk, hogy Ausztráliában finomabb kávékat ihatunk, mint az Új-Zélandon készültek, gyorsan kerestünk hát magunknak egy aktív vulkánt, amit megmászhatunk!

img_4431_1.JPG

Az út mellett pont találtunk egy aktív vulkánt 

Már a hegy lábánál lehetett találkozni termálvizekkel, kigőzölgésekkel és lehetett érezni egy kellemes kénes szagot, szóval egyértelmű volt, hogy "él" a hegy. Hajnali kelés után megcéloztuk a csúcsot, hogy már útközben kapjon el minket a napfelkelte, de ehelyett egy hatalmas ködfelhőt kaptunk el. "Nem baj, majd ahogy jön fel a nap, felszáll a köd" - nyugtattuk magunkat. Nem lett igazunk...

Szerencsére átérve a hegygerincen megfigyelhettük élőben azt a természeti jelenséget, ahogy a lefelé áramló párás légtömegek felmelegedve gyorsan kiszáradnak, így a gerincen nem jutott át a köd; és élvezhettük a kékeszöld, valamint a zöldeskék vulkanikus tavak látványát. Így legalább Áginak nem lett oly nagy csalódás Új-Zéland egyik legszebb túraútvonala. 

Lefelé tartva jól lefotóztuk az előző kitörések lávafolyamait, és megszaglásztuk, hogy milyen büdös - kén szagúak - a vulkanikus kigőzölgések. Csuda egy hely ez.

Ezután megcéloztuk Aucklandet, és kis városnézés után felszálltunk a repülőnkre, majd szépen lassan elindultunk Magyarország felé.