Az európai minuszokból szabadulva nem csak a melegre, hanem a homokos tengerpartokra is vágyott a lelkünk. Szerencsére Thaiföld főleg a kristálytiszta tengereiről és az egzotikus tengerpartjairól híres, így teljesen véletlenül pont jó helyen jártunk.

Bangkokból repültünk délre, most teljesen szokatlan módon nem fapadossal, hanem rendes légitársasággal. Thaiföldön a belföldi légi közlekedés egyáltalán nem drága, főleg, hogy a jegy tartalmazza a poggyászdíjat és az étkezést is, hiába 'csak' másfél óráig utaztunk most. 

Krabiba, egy déli kisvárosba érkeztünk meg az esti órákban, volt bennünk még egy kis tettre készség, lesétáltunk hát a közelben lévő éjjeli piacra. Már a főúton sétálva fellélegeztünk, egyrészt mert nem volt szmog :), másrészt pedig a tíz perces séta közben alig néhány robogó hajtott el mellettünk. A piacon sem tömegével nyüzsögtek az emberek, noha este nyolc után sokan jönnek ide vacsorázni. A nagyon népszerű helyeket leszámítva az itt töltött hetünk végig ilyen kellemes, tömegmentes légkörben telt.

Másnap nem sokat teketóriáztunk, a gyérebb közlekedésen felbuzdulva motort béreltünk, ráadásul négy napra! Ezután az első dolgunk volt a közelben lévő Ao Nang strandot felkeresni, ami az internet és a szállásadónk szerint méltán világhírű. Odaérve egyetértettünk velük. 

Egész délután próbáltuk eltárolni magunkba a látványt, és az ötven (!) faktoros naptejnek hála leégésmentesen élveztük a környezet adta jóságokat: a tengert, a körbeúszható kis sziklát és a naplementét. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

 Nade Petit sem olyan fából faragták, hogy csak úgy henyéljen a tengerpartokon, ezért  következő utunk a közeli dzsungelbe vezetett, főleg, hogy szép kilátással is kecsegtetett a túra. Ez az erdő teljesen más volt az otthon megszokottaknál, elképesztő méretű fákkal volt tele és a kitaposott ösvényről gyakorlatilag lehetetlen volt letérni, olyan sűrű volt az aljnövényzet és mindenhonnan kúszónövények, liánok lógtak le.

• 
• 
• 
• 

Kényelmes tempóban haladva nagyjából hat órát töltöttünk el az indával benőtt fák között, amit a 100%-os páratartalom, és egy a fák lombkoronájából szóló fogorvosi fúrógép zaja színezett... A mindenfelől folyamatosan hallható hangot vagy bogarak, vagy madarak idézték elő, de minket a fogorvosi rendelőkben élvezhető "kellemes" zajra emlékeztetett (aki tudja, hogy mi lehetett ez, ne habozzon megosztani velünk! :)).

Felérve a hegytetőre, még egy jó nagy sziklára is fel kellett mászni egy bambusz létrán keresztül, de innét már tényleg csodaszép táj fogadott minket, amit a már említett páratartalom miatt megörökíteni kevésbé sikerült. Visszafelé az út mellett találtunk egy hatalmas kidőlt fát, ami egy ipari alpinista érdeklődését garantáltan felkelti, és mi sem egyértelműbb (?!) annál, hogy egy ilyenre fel kell mászni. 

 Annyira belejöttünk a motorozásba, hogy egy teljes napot szenteltünk a közelben lévő (100 km) nemzeti park körbemotorozására. Persze a fenekünket kímélve meg-megálltunk itt-ott: így történt, hogy "belefutottunk" egy elefántrezervátumba (majd később vagy még három másik hasonló hely mellett robogtunk el), hogy a folyón történő "kaland tutajozás" kis tutajait megnéztük, majd a park egyik legmagasabb pontján járva megálltunk egy kisebb szentélynél, amit kivételes módon nem Buddhának állítottak, hanem egy öreg, hosszúhajú és hosszú szakállú valakinek, és a helyiek a szentély mellett elhaladva mind dudáltak párat. 

• 
• 

Az egyik kanyarnál láttunk egy csalogató táblát elefántokról, hát hogy, hogy nem, arrafelé haladtunk tovább. Az elefántfarmra/rezervátumba érve egy önkéntes lány ismertette velünk a lehetséges opciókat (elefántetetés és fürdetés közül lehetett választani), és én olyan kérlelően néztem Petire, hogy végül beadta a derekát egy elefántetetésre, simogatásra. Ez ténylegesen abból állt, hogy elénk hoztak egy elefántot, mi pedig kaptunk egy jóóó nagy kosár banánt (szerencsénkre éretteket, mert mint kiderült, a tinédzserkorban lévő elefántleányzó azokat preferálja, és elég finnyás is e téren); majd a banánokat  odanyújtottuk az elefántunknak, aki ormányával precíz mozdulatokkal elvette azokat. A minimum 10 kg banán elfogyasztása vagy 6-7 percig is eltartott, s persze csak a mi lomhaságunknak köszönhetően ette ilyen sokáig a mennyiséget. Eközben végig ott volt az elefánt mellett a 'mahout'-ja (nevelője), aki felügyelte, hogy mind az elefánt, mind mi békésen töltsük el ezt az időt. A banánokat adagolva hol Peti, hol én simogattam az állatot, akit nem térítettünk el ezzel a töretlen evéstől. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az ún. 'mahout' az elefánt rezervátumba kerülésétől fogva felelős az állatért: ő neveli, gondozza, szerencsés esetben egy egész életen át. Szoros kötelék alakul ki kettejük között, ami szemmel látható; olyannyira, hogy adott elefánt a nevelőjét külön köszöntéssel üdvözli - és általában minden fenyítés nélkül hallgat rá. A farmon volt még egy elefántbébi is, de őt csak kerítés mögül, messziről nézhettük meg, mivel elefántanyuka annyira oltalmazó volt, hogy senkit nem engedett a kicsi közelébe, és mivel anyuka három tonnát nyomott, így az történt amit ő akart.

• 
• 
• 

Ottlétünket kiegészítette még egy részletes elővigyázatossági tájékoztató és persze a rezervátumról való bemutatás is az etetés előtt, melyet lelkes önkéntesek végeztek, olyanok, akik jól beszélik az angolt és többnyire külföldről  érkeznek néhány hónapra, és az utazásért, szállásért, étkezésért cserébe dolgoznak az elefántfarmon.

 Két nap motorozás (350 km) mégis csak megsanyargatta az ülőgumóinkat, ezért sportosabb program után néztünk a következő napra, szerencsére találtunk valami egész különlegeset! De erről majd legközelebb.