Egy hónap alatt az Egyenlítőt

Első megálló: Tajvan

 Milyen gyorsan letelt ez az egy év, nem? Nekünk legalább is, mint ha csak tegnap lett volna mikor kint aludtunk a templom kertben egy szeles éjszaka, almát szedtünk a harmatos napfelkeltében vagy éppen kikászálódtunk a fejtetőre állított kocsinkból. Ez idő alatt aki követett minket, tudja, hogy nem fényképeztünk sokat. Csak ha tényleg muszáj volt. Inkább a régi értéteket valljuk és megéljük a pillanatot. 

"Lehet, hogy egy kép többet mond ezer szónál, de egy elmesélt történetnél te adod a színeket!"

                                                                                                                     Harangozó Koelho

Mátéval úgy határoztunk, hogy felhasználjuk a kiérkezéskor vásárolt return jegyeket. Már a haza indulás napja előtt pár nappal összeköltöztünk megint. Meg voltak a bepótolatlan beszélgetések és kellőképpen elbúcsúztunk a szigettől. Este nyolc órakor szállt fel a gép. A cirka háromezer kilométerrel lévő Ausztráliban este hét óra ötven perckor szálltunk le. Bocs időutazás, hogy mondtad?


Késő délután indult a gépünk, így volt idő előkészülni, még az utolsó simításokat elvégezni. Persze még így is késéssel indultunk, de azt hiszem ez természetes. Kiértünk a géphez, becsekkoltunk és vártuk a kapunyitást. Itt kezdődtek el a nagy falások, és be sem fejeződött 28 napig.


Tajvanon már ismerősként mentünk végig a migrációs procedúrán. Tudtuk hol kell útlevelet mutatni és azt is, hogy hol kell mosolyogni. (van egy kamera a második ellenőrzésnél, ami arcképet készít a friss érkezőről, és nekem azt tanították, hogy ha fényképeznek, mosolyogni kell).  Régi barátunk már várt ránk a reptéren. Habár az elmúlt egy évben nem sokat beszélgettünk, követtük egymás életét a közösségi oldalakon. Mikor megkérdeztük, hogy akar e velünk találkozni az országban töltött tizenhét óra alatt, gondolom, nem kell elmondani a választ. A parkolóban beszálltunk a kocsiba és már robogtunk is a belváros felé. Egy év alatt sokat lehet felejteni, pláne az olyan örült dolgok élményei csorbulnak, mint az ázsiai közlekedés. Joel nem talált parkolót egy utcában. A kis szikár barátunk, aki pozitív becsléssel is 50 kg, kipattant a kocsiból, elkapott 3 biciklit és átrakta őket egy másik helyre, kicsit szorosabb elrendezésben. Majd kényelmesen beszállt és beparkolt.


Első utunk, megint a piacra vezetett. Kínai újév előtt ezek az utcák tele vannak giccses-csicsás arany-piros színekben rikító díszekkel. Úgy, mint mi a karácsonyt, ők úgy díszítik ki a házat újévkor. A végtelennek tűnő, egymásba kapcsolódó bazárokat szinte lehetetlen elkülöníteni. Mindegyik majdnem ugyan azt kínálja. Egyetlen módon azért hangot adnak a különbségeknek. Minden kis bolt előtt van egy "prédikátor". Egy jó fej srác, aki szónoki képességeit kamatoztatja megállás és levegő vétel nélkül. Persze nem elég ha teli torokból üvölt, kell egy hangszóróra szerelt mikrofon is a palettába. Ez nem vonja el a figyelmet a temérdek mennyiségű utcai kajákról. A titok, hogy ne akarj sokat enni. Én csak csipegetek, szoktam mondani a vasárnapi desszert után mikor anyukám meglát a főételes tál előtt a konyhában. Megmagyarázhatatlan okoknál fogva, mikor ennyi új hatás ér, elfelejtek fényképezni, inkább csak megélem a pillanatot, amolyan régimódiasan. Ezért is van csak egy kajáról fénykép. Ekkor már annyira tele voltunk „étkezve”, hogy jutott idő egy kattintásra a tengeri herkentyűkkel töltött fűszeres tofu végére. Kellett valami kajamentes pihentető program, ami a Hadtörténeti múzeumban merült ki. Rövidre foglalva, Tajvan a Japán-Kína huzavona zsinege volt jó pár tízen éven keresztül.


Tanulmányi körutunkat befejezve kellett egy energia belövés. Ekkor már több mint egy napja voltunk ébren, amin az időeltolódás sem segített. Találtunk egy családias hangulattal teli teaházat. Nyitott konyhával. Remek zöld illetve fekete teát kortyolgatva, megállapítottuk, hogy hiányzik még egy kis kultúra. Este hatra volt asztalfoglalásunk egy, a város előkelő éttermeinek egyikébe. Nagy bánatomra már nem fért bele a másfél órányira lévő Kavalan whiskydesztilláló látogatása. Joell felvetette, hogy akkor mennyünk sörfőzdébe! Egye-fene még ott sem voltunk. Persze, itt is aznap kellett mosni a tartályokat.

De a friss sör melletti beszélgetés kárpótolt.
Joelről kiderült, hogy aktívan praktizáló szívsebész. BADUMM TSS! Ez nem tudom, hogy nem derült ki az első találkozásunkkor. Viszont arra is fény derült, hogy Tajvanon sincsenek túlfizetve a doktorok. Évi három szívátültetést vezet le a kis haver. Kérdésemre: Mennyire nehéz levezetni egy ilyet? A válasz: Áhh… könnyű! Elcsípsz pár eret, átvágsz pár dolgot, kiveszed-beteszed meg varrsz egy kicsit. Az édes anyukád alacsony cukortartalmú szilvás befőttjét elkészíteni... Azt a könnyű! De ebbe nem mentem már bele. Jó társaságban, olcsó sör mellett repül az idő. Át is mentünk az étterembe.

Az étlapot olvasva nem lettünk okosabbak. A kínai nyelvtudásunk még mindig csak gyenge közepesnek mondható, hát még az olvasási készségek. Joel rendelt, tudja mi a jó. Én az itallapnál viszont már találtam valami ismerős dolgot. Japán whisky, üveggel, verhetetlen áron. Kettőt! Oké… akkor legyen csak egy. Érdekes ez az éttermi konyha. A rizst magadnak szeded, valamint szója szószból, citromos chili olajból és újhagyma szárból készíthetsz ízlésednek megfelelő szószt. Az asztalok közepén egy svéd tízfős tábortűz erősségű gázégő kapott helyet. A kedves pincérlány tízperc után kitolta a szerviz kocsit, rajta egy nagy tállal. A fémből készült tál középen kétfelé volt választva. Kétfajta húslé alapú leves volt benne. Az egyik natúr, a másik fűszeres. A rendelésünk: rákgolyók, húsgolyók, garnéla, sonka, osztriga és káposzta. Mindent ebbe a lébe kell beletenni, majd főzés után elfogyasztani. A második kör whisky után, Joelt már le kellett tiltani az italról, ő még ugyanis vezetett aznap este.

nevtvhkelen-1_1.jpg
 Jó kis felkészítő kajatúra volt a tajvani, gondoltuk, mikor kiérkeztünk a reptérre és férfiasan-érzelmesen elbúcsúzva a reptéri váróba indultunk.

Következő kaland: Magyarország