Mivel az előző bejegyzésben ecsetelt "otthonunk" a nulla csillagos jelzőt sem érdemelte ki, ezért felcseréltük egy millió csillagos szállásra, méghozzá egyből három éjszakára. Megpakoltuk hátizsákjainkat finom konzerv és instant kajával, minimális ruhával s március 19-én, csütörtök reggel útnak is indultunk az Abel Tasman Nemzeti Parkba. Egy laza százhúsz kilométeres túra állt előttünk, a sokak által ajánlott nemzeti parkban (térképek a cikkek végén). Négy nap alatt kényelmes tempóban sok úszkálással, fotózással teljesíthető túra. Gondoltuk persze az elején. 

A parkot arról a holland Abel Tasmanról nevezték el, aki 1642-ben nem messze ettől a területtől kötött ki hajójával, és első európaiként lépett annak földjére. A természetvédelmi területbe Marahau települése lehet belépni, szárazföldön kilépni pedig a bejáraton kívül Totaranui nevű helyen lehet. Tengeri útvonalon is el lehet hagyni az egyébként legkisebb méretű új-zélandi parkot, borsos áron vízi taxik viszik el a túrázókat a tengerpartól. Ha egyszer belép valaki a parkba, fel kell készülnie, hogy nincs lehetősége kukákba elhelyezni a szemetét, így magával kell vinnie mindenhova, míg bent tartózkodik. Kicsit érdekes, hogy ezt nem oldották meg, de nem nehéz betartani. Igaz nekünk sikerült találni egy helyet ahol voltak kihelyezve kukák, csak egy kicsit keresni kellett.

Már az út legelején észrevettük, hogy milyen nagyszerűen ki vannak építve a túraútvonalak. Mindenhol karbantartott ösvény, rengeteg kisebb-nagyobb híddal. Sőt a hidakon a deszkákon még mindenhol van egy műanyag rácsozat is, hogy nehogy csúszós legyen, ha víz éri… Eltévedni nehezen lehet, a nálunk ismert kék-piros-sárga stb útvonalak nincsenek, csak a végletekig leegyszerűsített ösvények. Apropó, térképek a cikk alján.

• 
• 
• 

A jó kiépítésnek, és a vízi taxinak köszönhetően tele van kiwi (az új-zélandiak így hívják magukat) és ausztrál nyugdíjasokkal, na meg persze a német hátizsákos fiatalokkal. A sportosabb nyugdíjas csoportok még tartani is tudták azt a tempót amit mi diktáltunk négy napi élelemmel, s jó pár liter vízzel felpakolva. 

A tervnek megfelelően első öt kilométer után találtunk is egy napfényes strandot, ami pihenőre csábított.  No meg a vállunkat is elhúzta már annyira a táska, hogy ránk fért a pihenő. (Összesen 120 kilométer volt a táv és itt még csak az ötödiknél tartottunk.) 

• 
• 
• 
• 

Itt kifürdőztük magunkat, megebédeltünk s hipp-hopp már indultunk is tovább. Hamar rájöttünk, hogy meglehetősen gyakran követik egymást az ehhez hasonló tengerpartok, melyek tényleg úgy néznek ki, mint ahogyan azt az tökéletesen sárga homokkal és makulátlan tisztaságú kék vizével elképzeljük. Ugyanígy gyakran, tíz-tizenöt km-enként voltak kialakított sátrazóhelyek WC-vel, mosogatóval ellátott fedett konyhaszerűséggel, mely utóbbi minden egyéb felszerelést mellőzött.

Első este (március 19. csütörtök) a Bark Bay-en aludtunk.

• 
• 

Másnap korán ébresztő, gyorsan összepakoltunk, reggeli kávé a tengerparton s tizenegykor már el is indultunk. A képen alább Máté kortyolja a reggeli élénkítő feketéjét.

Pár km-rel távolabb egy pataknál megálltunk fényképezkedni, letérve ezzel a turistaútról. Persze egyből találkoztunk is a parkőrrel. Már fel is készültünk arra, megkér minket, térjünk vissza a kijelölt útra, mi meg egyből elkezdünk magyarázkodni, de korántsem ez történt. Az őr ugyanis a megdorgálás helyett azt javasolta, hogy ha felmegyünk a patakmederben pár száz métert találhatunk vízesést, medencét. Ez a pár száz méter nehezebbnek bizonyult a vártnál. Nyakig vizesek lettünk, elhagytunk majd megtaláltunk egy gopro kamerát, vízbe estünk, elcsúsztunk… 

• 
• 

De megérte, hiszen ide már nem tudtak utánunk jönni a nyugdíjas csoportok!

• 
• 

Két órakor ráeszméltünk, hogy nekünk délután ötre oda kell érnünk a tizennégy km-re lévő völgyhöz, amin csak apálykor lehet átkelni, minden nap kétszer két órán keresztül. Ha lekéssük, várhatunk holnapig, szombatig.

• 
• 

Még időben sikerült odaérnünk, átkeltünk az árapálysíkságon (az Awaroa Bay-nél lévő szürke rész a térképen), megmásztunk még egy-két dombot, amit akkor hegynek éreztünk és  meg is érkeztünk a táborhelyünkre (Totaranui), ahol újra a csodás tengerpart várt minket a tizenhét fokos vízével. Ekkor éreztük először, hogy ezen a túrán akár el is fáradhatunk.

Este a szokásos vacsora, amit csak kaját kolduló sirályok és kiwi madarak zavartak meg. Az egyik kiwi madár tovább is ment a zavarásnál, mert egy fél zacskó kenyerünkkel el is szaladt. Alig tudtuk utolérni a bozótosban…

• 
• 

A harmadik napot terveztük a legnehezebb napnak, ekkor készültünk a környéket uraló Takaka hegyet megmászni. Eddigre összegyűlt vízhólyagjaink s izomlázunk nem örült ez emelkedőnek, de a kilátás mindenért kárpótolt minket. 

Majd a hegyről leereszkedve elindultunk hazafelé. Ekkor is igyekeznünk kellett, nehogy lekéssük az apályt, mert akkor egy erősen lejtős domboldalban kellett volna aludnunk, s hosszú kilométereket adtunk volna a holnapi távhoz. Sikeresen elértük, letudtuk még a napi kilométer adagunkat, majd megcsodáltuk az aznapi szállásunkat (Onetahuti), kicsit később a fölöttünk lévő Tejutat, s le is feküdtünk aludni. 

• 
• 
• 
• 

Majd lefekvés után Máté már majdnem elaludt, amikor mintha valami megsimogatta volna a kezét. Felriadt félálmából és észrevette mi is ért hozzá: egy egér mászott a sátorban! Az történt ugyanis, hogy maradt egy kis rés a cipzáron így bemásztak az állatok miatt a sátorban tárolt kaját megdézsmálni. Kaja kivisz, sátor bezár, megnyugvás újra elalszunk. Pár perccel később cincogásra ébredünk s a sátor ponyváján látjuk, hogy több egér is szaladgál, sőt egy lyukat is rágtak a sátorponyván. Ennek már fele se tréfa! Kisöpörtük a morzsákat is, beragasztjuk a lyukat, s ahogy kimászunk látunk egy baglyot amint két méterre a sátrunktól ül és huhog. Csak huhog és néz ahelyett, hogy elkapná az egereket. Újra lefeküdtünk aludni, de már minden kis zörejbe újabb egereket képzeltünk.

Máté ezenkívül még egyszer felriadt egy nagyon hátborzongató hangra, illetve hangzavarra is. Egy patkány vagy valami elkezdett visítani, mintha egy csapdába esett volna vagy madár kapta volna el. Halálsikolyára az összes környékbeli rágcsáló egyszerre kezdett el a maga módján üvölteni, mintha egy hatalmas áldozati szertartás részesei lettek volna. Nyugis éjszaka volt... De nincs okunk panaszra, a természet csak tette a dolgát.

Március 22-én, vasárnap reggel "frissen" és kipihenve, a napkeltében gyönyörködve vágtunk neki a ránk váró harminc kilométernek.

Némi izgalmat is sikerült csempészni a túrába a dél körül eleredő esőnek, ami az utolsó húsz kilométeren kéretlen útitársunkká is szegődött. Kiderült, hogy az agyagos út csúszik, a széldzsekink már csak az emlékeinkben vízhatlanok és az esőnek köszönhetően a hátizsákunk is óráról órára nehezebb lesz. 

A nehézségek ellenére emlékezetes túra lett, s másnap kezdtük a csöppet sem pihentető almaszedést… Az ízületeink nem lájkolták ezt.

S hogy miért tolvajok földje az Abel Tasman Nemzeti Park? Nem csak a kenyerünket lopta el egy madár a szemünk láttára és nem csak a sátrunkba törtek be az egerek, de egy napszemüvegnek és egy baseball sapkának is lába kélt. Szóval ha valaki egy napszemcsis-baseballsapkás állatot lát a parkban, azonnal fogjon gyanút és vigyázzon az értékeire.

Pár térkép annak akinek esetleg felkeltettük az érdeklődését: 

• 
• 
•