Tizennégy óra volt a repülő út Tajvanig. Tajvantól Új-Zélandig az út újabb nyolc óra, de ez már igazán nem jelentett gondot, még az ausztráliai plusz két óra várakozással sem. Két film a gépen, pár perc gyönyörködés a tájban, fél perc veszekedés az ablak mellett ülő hölggyel, hogy őt zavarja a bejövő fény reggel ötkor (biztos többször látta már a felkelő Napot a pápuák földje felett, mint mi), és már meg is érkeztünk. 

Reptéri belépés, dokumentumok kitöltése, testüreg vizsgálat és már…. Nem, csak viccelek. Nem kellett dokumentumokat kitölteni. És már bent is vagyunk a világ egyik legszebb országában. De micsoda fogadó bizottság vár minket: hobbit repülőgép, maori fafaragások, étel után szaglászó bernáthegyi kutyák és 42-bellow vodka (ez Új-Zéland saját szesze).

Aucklandből Blenheimbe

Reptérről egyből felszálltunk a Kiwi buszra, ami bevitt a belvárosba.  Utazásunk a spontaneitás jegyében zajlott, épp ezért csak Aucklandben kezdtünk el hostelt keresni. Találtunk egy wifi pontot. Csatlakozva! Legközelebbi szálló címe elmentve.
Megérkeztünk a Surf ’n’ Snow hostelbe és még pont volt három szabad ágy. Kivettük három éjszakára, majd kimentünk a tengerpartra körülnézni. Útközben a sport zajai ütötték meg a fülünket: éjfélkor még javában játszottak a belvárosi kosárlabda pályán. Más kultúra.

Délben egy idős úr keltett minket, ő volt az új lakója a nyolc ágyas főhadiszállásunknak. Egy tipikus kiwi volt: laza, bőbeszédű és olyan akcentussal rendelkezett, ami már szuperképességnek számított volna egy Marvel képregényben. Kilátás szobánk ablaból.

Fél kiló naptej magunkra kentünk, az ózonlyuk nem viccel, majd nekiindultunk a tengerpartnak.
Közel van!- mondta új barátunk. Öt kilométeres tengerparti séta után már láttuk is a strandrészt. Irány a tenger!

Csütörtököt mondott a mobilunk, mikor másnap reggel felkeltünk. Mármint a napot. Fél napunk ráment a papírmunka elintézésére, ami abból állt, hogy kértünk egy-egy kitöltendő űrlapot, és kimentünk a Albert parkba, tanulmányozni. Sikerült felhívni régi ismerősünket, Annát. Hat éve lakik a szigeteken, így már jól ismeri a járást. Meg is beszéltünk egy esti találkozót, de előtt lelkünkre kötötte, hogy nézzük meg a belvárosban lévő lángos standjukat. Lángos  18000 km-re Magyarországtól? Jeee!
Egy német lány várt minket, és név szerint tudta, hogy kik vagyunk. Sonkás sajtos, és fokhagymás-bazsalikomos- paradicsomos- fetás lángos variációkat próbáltuk ki. Két hét után már örültünk a hazai ízeknek, mi lesz itt fél év múlva? Megjegyzem, itt elefánt fülnek hívják! És nem ez a furcsa, hanem az, hogy valaki el is hiszi, hogy abból készül.
Találkoztunk Annával a szállásunkon, s megtanított minket a helyi varázs mondatra: Come on, mate! Ami nagyjából annyit tesz: Ne már, haver?! Az itteniek lazák, és ezzel át lehet hidalni az olyan problémákat mint a 25kg-os táska felvitele a 15 kg-os csomagkorláttal rendelkező buszra.
Ennyiben nem maradhatunk, mentünk tovább a kikötőbe, tanulmányozni az ottani éjszakai életet. A vendéglátás plusz pontos! A helyben nem volt semmi extra, de az ott dolgozók kisugárzása, betöltötte a helyet. Mentek a poénok, énekeltek, csinálták a hangulatot. Kiderült, hogy itt a csütörtök a buli nap, mivel ilyenkor kapnak fizut az emberek. Oké! Akkor menjünk tovább!
Anna lakónegyedébe érkeztünk, egyik kedvenc bárjába. Telt ház, élő zene, kancsós sör. Az emberek táncolnak, a szeszek folynak, de mi inkább beszélgetünk. Egészen addig, amíg felkapcsolódnak a villanyok. Egy óra! Minden hely bezárt a kerületben. Ez a törvény, amit itt mindenki betart. Nekünk azért még egy utolsó sör belefért, ami arra pont volt elég, hogy megfigyelhessük a haza ténfergő embertömeget.

Ez volt az utolsó esténk Aucklandben.