Mivel is kezdhetnénk a négynapos, tajvani kalandunk leírását, mint annak a tisztázásával: mi is Tajvan? Hivatalosan ez egy el nem ismert, Dunántúl méretű szigetország, mely 1949-ben szakadt el Kínától. Függetlenségét csupán pár karibi és óceániai ország ismeri el (az elismerés viszont biztos nem volt olcsó). Budapestről nézve azonban Kína egyik tartománya csupán. Lakói 99,5 százalékban kínaiak, fél százalékban pedig olyan őslakók, akik a Csendes-óceán apró szigeteit is benépesítették.

A kelet-kínai szakadár állam, Tajvan elhelyezkedése. Szinte pontosan félúton Új-Zéland felé. (forrás: wikipedia)

Visszatérve az országra: ha úgy tetszik, Kínában voltunk, ha úgy tetszik Tajvanon. Mivel tiszteletben tartjuk helyiek a véleményét, mi a Tajvan nevet használjuk a továbbiakban.

Az ország egyáltalán nem parás hely, sőt, még a magyar külügy szerint is kiemelkedően jó a közbiztonság. Pedig amíg mi ott voltunk maximum két rendőrautót, ha láttunk. Viszont az egész város tele van kamerákkal: minden kis utcában, minden buszon, metrón, tényleg mindenütt. Az autókban is van fedélzeti kamera, de láttunk olyan járókelőt, akinek a nyakában lógott a kis felvevő készülék. Valószínűleg ennek köszönhető a jó közbiztonság.

A Bem rakpart szerint a csapvízből is bátran lehet inni. Kipróbáltuk, Pocaknak tényleg nem lett semmi baja.

Összességében tehát Tajvan egy gazdag ország, ahol nem kell semmi miatt aggódni.

A szállásunkat, előre megfontolt szándékkal, olcsón vagy lehetőleg ingyen szerettük volna leszervezni. Ehhez a legegyszerűbb módszert, a Couchsurfing oldalt használtuk. Ez a rendkívül hasznos oldal arra jó, hogy emberek a világ minden országában ingyen felajánlják szabad szobájukat, lakásukat a turistáknak, például olyanoknak, mint mi.

Sok-sok levél elküldése után egy Joel Chang nevű fiatal srác válaszolt igennel. Kicsit persze aggódva néztünk elébe az utazásnak: mégis Tajvanba utazunk, idegen embereknél fogunk megszállni. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy három borsodit fognak befogadni, szóval izguljanak inkább ők. Mint utólag azonban kiderült, teljesen felesleges volt minden aggodalmunk.

A tajpeji főpályaudvar.
Bence:- Hát, nem egy Keleti pályaudvar.
Peti - Pedig eléggé keleti.

Február hatodika, péntek reggel hat órakor szállt le a gépünk Tajpejben, Joel pedig édesanyjával várt ránk autóval. Hazavittek minket, körbevezettek a lakásukban, majd olyan élményben volt részünk, ami megadta az alaphangulatot a hétvégénkhez. Leginkább egy magyar falusi életképnek menne el a következő jelenet: reggel nyolckor, az általános beszélgetéskor szóba jött, hogy milyen alkoholt isznak a helyiek. Joel előállt egy rizspálinkával és egy műanyag-palackos házi rizsborral.

Egy óra múlva leesett az állunk, mikor házigazdánk átadta a számunkra készített kis füzetet, ami minden fontos infót tartalmazott az utazásunkhoz. Térképpel, időjárás jelentéssel, alapszavakkal, menetrendekkel és a helyi nevezetességek leírásával tulajdonképpen mindent leírt, amit tudnunk kellett. És ránézésre legalább egynapos munka volt vele, hogy tényleg minden benne legyen, az A5-ös méretű füzet szépen legyen tördelve stb. A reggeli reptéri transzfer és ez után már biztosak voltunk abban, hogy igazi VIP vendégként fognak velünk bánni.

A pénteki program kis városnézéssel indult, ami igazán azért volt emlékezetes, mert kissé a helyiek életébe is bepillantást nyerhettünk. Tajpej külvárosa, ahol laktunk, egy igazi nagy kínai piac. Mindenütt gyorskajáldák, zöldség-gyümölcs-húsárusok stb. Teljesen új ételekkel találkoztunk, amik jó részét Pocak nem szívesen venné be. Láttunk például olyan húsárukat, hogy egy pillanatra megfordult a fejünkben az, hogy inkább vegetáriánusok legyünk. De miután megfordult, gyorsan el is illant, szóval maradunk a mindenevő életmódnál. Mondjuk egy pillanatra tényleg kívánatosabbnak néztek kis a zöld saláták, de Joel szerint azok meg kissé mérgezők a permetezőszerek miatt. A piacos élményekről azonban egy egész bejegyzést írunk később, sok fotóval.

Péntek este felmentünk a világ negyedik legmagasabb épületére, a Tajpej-101-re. Leszámítva, hogy rengetegen voltak, érdemes volt felmenni, mert a látvány nem mindennapi volt.

Szombaton igazi, általános iskolából ismerős kirándulós illatban indultunk neki túrázni. A helyi buszokkal olyan szubtrópusi tájak mellett mentünk el, hogy az ember simán elbírta volna képzelni, hogy egyszer csak kidugja a fejét egy T-rex az dzsungel fái közül.

Ezen a kis buszozáson is éreztették velünk a tajvaniak, hogy igencsak vendégszeretőek. Az egyik átszállás során nagyjából két percet kellett várni a következő buszunkra, ami a túraútvonalak indulóhelyére visz minket. A helyi BKV-sok, annak ellenére, hogy volt helyi vezetőnk, egyből jöttek segíteni, merre, melyik buszra kell felszállnunk. Sőt, mondták, hogy amíg várunk, igyunk egy kis teát. Persze ingyen, miközben másoknak fizetni kellett. Miután lecsúszott a tea, megmutatták a buszunkat, sőt szóltak a sofőrnek, hogy nekünk nem kell jegyet venni. Felszállva azonban nem volt ülőhelyünk, csak az időseknek/várandósoknak fenntartott helyek (amit nagyon szigorúan vesznek a helyiek) voltak szabadok. A busztársaság dolgozói azonnal észrevették, hogy állunk és mondták, üljünk le azokra az ülésekre. Hiába ellenkeztünk, azt mondták, az olyan VIP vendégeknek is fenn van tartva, mint mi. Le a kalappal, tajvani BKV! Aznap este még a taxistól is kaptunk 10% kedvezményt, mert szerinte VIP-nak nézünk ki.Magáról a túráról hamarosankülön bejegyzésben számolunk be.

Vasárnap délelőtt kétfelé ment a csapat. Peti, Bence és Joel a legnagyobb Tajpeji halpiacra mentek, míg Máté egy helyi katolikus misén vett részt. A misét egy kaliforniai pap tartott és meglepően sokan vettek rajta részt.

Délután az impresszív megjelenésű Nemzeti Palotamúzeumot kerestük fel. Bár a kultúra és művészetek irányába kevésbé nyitott turisták talán unalmasnak találhatják a jáde köveket, bronz használati tárgyakat és a vázákat.

Itt vettük észre, hogy Tajvanban a nőknek szabad bemenni a férfimosdóba, míg fordítva ez tilos. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy a női mosdók előtt sokszor alakul ki hosszú sor, ilyen esetben pedig nagy segítségnek számít a hölgyeknek a „plusz hely.” Mondjuk, ha egy busznyi focihuligán állna meg a múzeum előtt, és sor alakulna kis férfi vécé előtt, hát akkor nekik szépen végig kellene állni a sorukat.

Vasárnap délutánra az időeltolódás, az össze-vissza alvás és a szombati kemény túra eléggé kikészített mindannyiunkat. Ha volt tíz percünk a buszon vagy metrón, mindig szundikáltunk egy kicsit. A tömegközlekedés egyébként nagyon jól kiépített Tajpejben. Főleg a metróhálózat gyors és a járatok is sűrűn közlekednek. A metró fontos része a városnak, sok időt töltenek munkába/iskolába menet az emberek. Ezért az itt látható plakátokat sokan látják, a rajtuk található üzenetek szinte mindenkit elérnek. Nekünk feltűnően sok volt a plasztikai sebészetek hirdetései. Joel félmosollyal az arcán elmondta, hogy a helyi köztudatban egy nő nem lehet egyszerre szép és okos is, így megszokott, hogy egy nő változtatni akar a külsején. Azért nem lehetnek annyira csúnyák a tajvani nő a tajvani férfiaknak, utóbbiak közt ugyanis Joel szerint nagyon sok a beteges kukkoló, akik apró kamerákat helyeznek el a nyilvános vécékben. A metró azonban büszkén reklámozza, hogy a minden állomáson megtalálható ingyenes mellékhelyiségeket rendszeren ellenőrzik és poloskátlanítják, a perverzek legnagyobb bánatára. Ja igen, csak úgy mellékesen: Tajpejben minden megállóban van szép és tiszta mosdó.

A hírhedt plakát üzenete: "Nem kell félni, mindent megteszünk a perverzek ellen."

Igazodva a helyiek életmódjához a metrók/buszok sokáig is járnak. Joelék éjszaka 1-2-ig simán ébren vannak, sőt még a szülei, nagyszülei is. Másnap 6-7-kor kelnek, a munkahelyen viszont van lehetőség 1-2 órányi szundizásra. Joel egyébként azt hitte, hogy az átlagos magyar 9-10-kor ébred.

De visszatérve a vasárnapi program végéhez, este még beültünk a Match Bárba, ahol számunkra hihetetlen kedvezménnyel találkoztunk. Átszámítva 2700 forintért annyit fogyaszthattunk, amennyit akartunk. A helyi bartender is megdicsért minket, hogy nem vagyunk olyanok, mint az átlagos amerikai, francia, német turista, aki magából kivetkőzve éli ki állati hajlamait. Leült hozzánk és elbeszélgetett velünk. Megint VIP-nak éreztük magunkat. Ez igen, tajpeji vendéglátás! Jó, hazafelé mondjuk 10 százalékkal többet kért el a taxisofőr, mivel szerinte éjszakai műszakban többet kell fizetnünk. Ez persze utólag jutott eszébe, mi azonban úriemberként kifizettük.

Folyt. köv.