Utunk vége felé közeledve megcéloztunk egy helyet, amit egzotikus ételekkel, ismeretlen gyümölcsökkel, visító majmokkal, csodálatos naplementékkel, millió kaotikusan cikázó robogóval, nyugodt helyiekkel, fantasztikus templomokkal, idilli rizsföldekkel, homokos strandokkal és párás hőséggel jellemezhetünk, egyszóval irány Ázsia!

Ausztrália után hazafelé menet még beiktattunk egy megállót Indonéziába, ahol Bali, Lombok és esetleg Jáva szigetének nyugati csücske volt a cél. Szokásunkhoz híven most sem utazási irodával utaztunk, és terveink is csak nagyon körvonalasan léteztek. 

Az Indonéz szigeteket hárman terveztük felfedezni, ugyanis unokatesóm, Tomi csatlakozott hozzánk utunk utolsó állomásán, az Air France egyik járatával egy gyors párizsi átszállással. 

Denpasarba, Bali legnagyobb városába érkeztünk, a reptéren már hőkamerával nézték, hogy nem vagyunk-e lázasak, s mindenhol kézfertőtlenítő volt kirakva, és megkérdezték, hogy honnét jöttünk, mert a Kínából, Dél-Koreából, Iránból, Olaszországból és Spanyolországból érkezőket már nem engedték belépni Indonéziába, mert ebben az időszakban már ezekben az országokban elterjedt a koronavírus. Mi kaptunk egy hivatalos, pecsétes papírkát, hogy nem vagyunk betegek. 

Azóta is ezt használom 

Megérkezvén a hostelünkbe gitározó, rengeteget dohányzó és kávézó helyiekkel, szörföző, láblógató, a következő útjukat tervező európai backpackerekkel és pár orosz, ukrán sráccal találkoztunk akik itt éltek hónapok óta és orosz vagy ukrán cégeknek dolgoztak online... 

A koronavírus itt, és ekkor csak a viccelődések tárgya volt.

Ez volt az az időszak, amikor Ausztráliában már hiánycikk volt a wc papír, itthon pedig elkezdtek az emberek bespajzolni száraz tésztából, rizsből, lisztből és élesztőből.

Első napunkon igyekeztünk akklimatizálódni a párás hőséghez, a helyi vezetési stílushoz és Tomi még a baloldali közlekedéshez is. Ekkor még gyalogosan fedeztük fel a szállásunk körüli látnivalókat, ami elsősorban templomokat, szobrokat, tengerpartokat jelentett. Itt realizáltuk, hogy az esős évszak végén érkeztünk és majdnem minden este egy-egy nagy zuhéval búcsúztattuk a napot. 

Ilyen messze az otthonunktól, a számunkra megszokottól minden újdonság volt, itt óránként lehetne összeszedni egy kazalra való hétköznapi szokatlanságot. A helyiek vallásossága egyből szemet szúrt, egyrészt a gyakori és nagyon színpompás templomok, másrészt a reggelente mindenhol kirakott kis áldozati "tálak" miatt, amiket füstölőkkel, virágokkal pakolnak tele. A balinézek hinduk, ami azért érdekes, mert Indonéziában él a legtöbb muszlim a világon.

Reggeli felajánlások - a kekszet és cukorkát a nap folyamán a majmok, mókusok kilopkodják...

A szigeten jó sok majom él, amik mind európai, mind ausztrál mércével nézve piszok szemtelenek: mennek az emberekhez tarhálni, vagy ha nem figyelünk lopkodni, bár gyanítom ezt a turisták miatt tanulták el, akik egy-egy fotó miatt banánnal, keksszel etetik őket. A banánt a helyiek helyben árulják a turistáknak, igazi win-win szituáció...

Nemcsak nekünk volt szokatlan a minket körülvevő világ, hanem minket is szokatlannak találtak a helyiek néhol, főleg Tomit, aki az európai télből jött a kék szemével a trópusokra, és olyan fehér bőrszínnel érkezett meg, amit sok helyi még nem is látott. Volt, hogy Tomit tátott szájjal bámulta meg egy eladó, mert ilyet ő még csak a filmekben látott, mi Ágival nem voltunk olyan érdekesek, mert az ausztrál nyárból érkeztünk, így volt egy kis színünk.

Vajon ki jött a télből?

Második napunkon béreltünk egy-egy robogót és nekiláttunk felfedezni a szigetet. A robogózás számunkra egész tisztességes adrenalinfröccsel indult, kellett kis idő míg megszoktuk, hogy itt egy főszabály van - ne menj neki semminek/senkinek- és érdemes balra tartani, de minden más közlekedési szabály csak opcionális. Úgy értem, hogy szembe sávba motorozni teljesen oké, egy buszt megelőzni robogóval, akkor amikor a busz is előz egy kocsit az alap. 3-4 ember egy robogón szóra sem érdemes, fél köbméter banánt és egy nagymamát felrakni hátulra a motorra a hétköznapi élet része... Szóval nem poroszos szabálykövetéssel találkoztunk a közlekedés során. 

Bali egy vulkanikus sziget, a közepén az Agung vulkán a masszív 3031 méter magasságával, ezért a tengerparton vannak a települések, és ahogy haladunk befelé a sziget közepe felé, felfelé is haladunk és először mezőgazdasági táj váltja a tengerpartokat, majd a trópusi erdők következnek. 

Ekkor találkoztunk olyan jelenetekkel, melyeket automatikusan Ázsiához társítunk, és itt értettük meg, hogy milyen sokat jelent Balinak a turizmus. 

Mezőgazdasági táj, ami már inkább csak díszletként szolgál az éttermeknek, kávézóknak és a helyi  szélhámosoknak, akik jegyeket árulnak az amúgy ingyenesen látogatható rizsföldhöz

Nyam-nyam

Csak egy pár órát töltöttünk a motorokon és kilométerben sem tettünk meg sokat, de csodás arcát mutatta meg nekünk a sziget. Láttunk tóban úszó templomot, vízeséseket, dzsungeleket, kávéültetvényeket és kínai ínyencséget is.

Visszatérve szállásunkra elhatároztuk, hogy bérelünk robogókat több napra, és azzal vágunk neki a sziget felfedezésének, megmásszuk a Mount Agungot is, és ha megoldható, már a hegyről csodálunk meg egy napfelkeltét. Az elhatározást tett követte, s most már három napra béreltünk ki olyan robogókat, amiknek már a fékjük is működött.

Motoros vagány

Első utunk Ubudba vezetett, ami egy építészetileg gyönyörű kisváros, de megjelent a település hollywoodi filmekben, így rengeteg turista jön ide, és mára jórészt az ő kiszolgálásukból él a város, emiatt sajnos nem sok maradt a természetes bájából. Ám az is lehet, hogy csak azért gondoltuk ezt, mert nem töltöttünk túl sok időt itt: egy fél nap és alvás után reggel indultunk is felfelé, fel Bali legmagasabb pontjára.

Útközben élveztük az ázsiai táj úgymond kötelező elemeit: a színpompás templomokat, a rizsteraszokat, a hatalmas esőerdőket és a turistákat feneketlen pénztárcának néző helyieket. Na jó, ezt a részt nem élveztük annyira...

Az aznap esti szállásunk igazán egzotikusra sikeredett, mert egy kávéültetvény közepén volt pár igen hangulatos bungalóban, de először nem láttunk mást csak az ültetvényt, és csak egy indonézul beszélő idős urat találtunk, aki valamit nagyon akart mondani, így el is kezdtünk aggódni, hogy tényleg a szállásunknál vagyunk-e (este nyolc körül). Szerencsére jó helyen voltunk, így aznap éjszaka nem csupán a helyi cibetmacskák aludtak arrafelé.

Másnap egy jó hangulatú hajnali 2:30-as ébredés után felszedtek minket és elindultunk megnézni a napfelkeltét az 1717 méter magas Mount Baturról. Hosszas alkudozás után fizettünk be egy szervezett túrára, hajnal háromkor igazán megéri, ha elénk teszik a reggelit, kávéval... Egy orosz párral és egy nem túl fitt helyi vezetővel másztuk meg a hegyet, minimum 200 turistával egyetemben. Vicces volt, mert túravezetőnk félóránként megkérdezte, hogy megálljunk-e kicsit pihenni, majd nagy sóhajtozásokkal, szomorúan vette tudomásul, hogy nem igényeljük az öt perc szüneteket.

Sikerült felérnünk a hegyre időben, így teljes pompájában figyelhettük meg a felkelő napot.

Megérte a korán kelés

Ezután délelőtt tíz óra után, már lent is voltunk a szállásunkon, ahol igazán különleges kávékóstolás várt ránk: kóstoltunk vanília-, kókusz-, balinéz kávét, illetve ginseng-, citrom- és cibetmacska kávét is, s közben a tulaj nevetgélve elújságolta, hogy van itt egy ausztrál társaság, akik mindezért kétszer annyit fizettek. Hát, megéri alkudni... Majd miután végigkóstoltunk jó pár kávét, ledőltünk aludni egy jó gyorsat. Szaladtak az álmaink!

Alvás után kómásán ébredezve megnéztük az emailjeinket, és várt egy kedves üzenet a légitársaságtól ami egy ici-picit megkavarta a nyaralásunk további menetét...