Vissza kell tekernünk az időben pár hetet.. Érthető okok miatt, nem akartuk közzé tenni a hírt, mielőtt nem állunk stabilan anyagilag. Legutóbb, mikor elhagytuk munkaadó városunkat, egy hosszú túrát terveztünk. Ezer kilométer megtétele nyolc nap alatt. Minden éjszaka más városban nyugovóra térni, nappal pedig utazni és feltérképezni a Déli-sziget északi felét.

Az utazást egy kemény túrával kezdtük, két éjszakát vett el a nyolcból. Délután három óra körül érkezhettünk vissza az kocsinkhoz. Fáradtan nekivágtunk az útnak a következő szállásunk felé, és nem akartunk az ülésekben aludni. Egy emlékezetes szelfi lett az eredménye. 

A kihagyhatatlan szelfi. A férfiak tényleg megmaradnak gyereknek.

Bence így látta a dolgokat: "Tíz perce mehettünk a keskeny, hegyoldalba vájt földúton, mikor melegem lett. Kikapcsoltam az övet, mely az anyósülésbe szegezett és lehúztam a felsőmet. Pont mikor nem láttam semmit, a kocsi elindult balra. Mikor újra láttam már a tetőn feküdtem! Körülöttem üvegszilánkok. Inkább viszkettek, mint vágtak. A srácok az ülésből csüngtek lefelé, ők be voltak kötve. Fantáziám beindult, első gondolatom a filmekből idézhető: mikor éppen csak a szikla peremén hintázik a jármű. Itt nem ez volt a helyzet. Nem tudom megmondani a fa típusát, ami megállította a kocsit, de a vastagabb, életmentőbb fajtából való."

„Próbálkozom az ajtóval, de nem nyílik. A vezető oldali ablakból csak a fa látható. Bal hátsó szintúgy beragadva. Végre! A jobb hátsó megmozdult. Csak ki kell tolni előle a földet. Máté kimászott, majd Peti is. A szétszóródott irataimat keresem, mikor rábukkanok a kamerámra. Nehezen, de átpréselem magam a két ülés között. Kimászva látom, hogy az útból negyven centi leszakadt. Három métert borultunk lefelé, ami nem volt elég egy egész fordulatra. Legközelebbi vezetékes telefon egy kilométerre, térerő hiányában kénytelenek vagyunk gyalogolni.”

Hívtuk a rendőrséget, akik tehetetlenek ha nem tudunk pontos címet megadni, az erdő közepén ez meg persze nehéz. Pedig még a hívást is sikerült bemérniük. Személyi sérülés nincs, ezért a mentőket sem lehet értesíteni, magunknak kellett megoldani a helyzetet. Rajtunk kívül egyetlen kocsi volt a nemzeti parkban, akik nem sokkal utánunk indultak el, és már komoly keresésbe kezdtek. Ettől a ponttól értékelődik át a hála, segítőkészség, és a vendéglátás fogalmai.

Kicsit meghúztuk a kocsi oldalát. Tudtad egyébként, hogy az északi földtekén így állnak az autók?

Rajtunk kívül tehát csak egy új-zélandi pár volt még a parkban. Hálásak vagyunk Craig-nek és feleségének, mert felvettek minket és hátizsákjainkat, mert átszervezték a programjukat, hogy szállást és autómentőt segítsenek keresni.
Craig egyébként halászhajón mérnök, három hónapot tölt az Antarktisz vizein majd másik hármat otthon. A család pedig hobbi terepmotor versenyző csapat. 

Hálásak vagyunk Trevornak és feleségének Jolinnak Wakefield-ből, mert az üzemen kívüli hosteljükben is csináltak nekünk helyet. Továbbá ők is segítettek az ügyeink elintézésében.
Trevor a környéken híres farmer, és még nagyobb motoros. A Get Real hostelt vezetik, aminek a falán egy tábla üzenete fogott meg: Az élet ott kezdődik, ahol a konform zóna véget ér.

Másnap elmentünk egy garázshoz ahol foglalkoznak autómentéssel, s pár óra kemény munka, s jópár dollárunk árán ki is emelték a kocsinkat. Bevontatás után totálkárosnak ítélték, és felajánlottak érte egy már-már pofátlanul kis összeget, amit  jobb ötlet híján elfogadtunk. Az ezer kilométeres út tehát, amire már jó ideje vártunk mégsem olyan lesz, ahogyan terveztük: kénytelenek voltunk buszjegyet venni Nelson-Christchurch-Queenstown távra.

Kétnapos kényszerpihenő után Trevor bevitt minket szombaton Nelsonba, ahonnan a másnapi busz vitt minket Queentstown-ba, két átszállással.

És mi azt hittük, innen már nem történhet semmi rossz. De van az pillanat, amikor már nem lepődsz meg a dolgok történésin. Ide sorolnám azt is, mikor megtudtuk, hogy a vasárnap 9:30-as busz nem a jegyen megnevezett helyről indul, ami történetesen egy buszpályaudvar. A legkellemetlenebb az volt, hogy mindezt 9:45-kor tudtuk meg. Egyetlen megoldásunk volt ha nem akartuk elveszíteni a jegyünket: valahogy eljutni a következő  száz kilométerre lévő városba, ami történetesen Blenheim, ahol az átszállásunk lesz. Kevés az időnk, hosszú a táv és hegyek közt vezet az út, az esélyeink tehát a nulla felé konvergáltak. Pillanatok alatt "Blenheim" és "Urgent" (sürgős) feliratú táblákat gyártottunk és irány a főút. Még csak sétáltunk egy stoppolásra alkalmas helyre, amikor megállt egy autó. Egy idős maori volt a sofőr, aki szólt, szálljunk be hozzá, abba az irányba megy, ahova mi is.

Nem tapasztaltunk még ennyi pozitív kisugárzást és ennyi végtelen nyugalmat! Szinte megtöltötte a kocsit. Határtalan bizalommal elvitt minket az egyik házába. A maori stílusú barátságos fa épületbe csak a laptopjáért ugrott be, minket megkért, hogy addig a kertben szedtünk almát a kosarába. Ugyanis ha a nővéréhez megy, mint most is, mindig visz neki gyümölcsöt, mert akkor készít neki pitét. Mikor végeztünk, bezárta az ajtót, majd a kulcsot elhelyezte az ablakpárkányon. „Ha erre jártok, lakhattok itt pár napot, csak ne gyújtsátok fel a házat.” - mondta mosolyogva. Csupán negyed órája ismert minket!
Az egy órás út során tátott szájjal hallgattuk történeteit: gyerekkorát az őserőben töltötte, majd mérnök lett, bejárta a világot, Magyarországot is beleértve, és meggazdagodott. De nem csak a pénz miatt. Most a felső tízezret tanítja a boldogságra, nem kevés pénzt legombolva róluk, amit a maori gyerekek kapnak meg. Esőerdei túrákat tart, ahol az őslakosokkal élhet pár napot a kalandra vágyó turista. Elég a ruha, amit viselsz. Minden mást a természet ad.  Meghívott az egyik ilyen túrájára és munkát is ajánlott. Ahol tud, segít. Nem egy barátja van, akivel nehéz helyzetükben találkozott. Egy jó ötlet megosztásával viszont megoldotta a problémájukat, és most a tehetősebbek közé tartoznak. Saját bevallása szerint, de tapasztalatunk szerint is az álmát éli: másokon segít. Minket is megmentett a helyzetünkből és Blenheimben már buszra szállva tudtunk tovább utazni délre, ahol a woofos történetünk, és rengeteg stoppos sztorink kezdődött. 

És végül egy kis vizuális borzongás. Felfokozott állapot miatt hozzászólásokat, jobbnak láttuk kivágni, mint kisípolni. Az irónia tetőfokát a "Rolling in the deep" adja, egyetlen belső kamerás felvétel a kocsiból. Isten veled, Honda!