Új-zélandi vízumom lejártának közeledtével már főleg a munkára, a pénzkeresésre koncentráltam, így az utolsó hónapjaim szürkébbre sikeredtek mint az előzőek. Például négy hónap alatt csak egy hegyet másztam meg… 

Ez egy elfogadhatatlan állapot, ezért hazafelé menet két hétre megálltam Thaiföldön pihenni és csavarogni egy kicsit.

A májusi, reggelente már jócskán hűvös új-zélandi őszből érkeztem a trópusi nyárba, a száraz évszak végére, amikor a legforróbb az időjárás. 

Bangkokba megérkezve, majd a légkondicionált reptérről kilépve rendesen mellbe is vágott a késő esti 36 fokos hőség a 90% páratartalommal. 

Ilyen meleg volt

 Így az első két napomat akklimatizálódással töltöttem, vagyis a légkondicionált hostelben aludtam, s netezgettem. Tizenöt hónap után először volt igazán gyors, korlátlan internetem!

Esténként merészkedtem ki a városba, de ezzel nem voltam egyedül, mert az utcák ilyenkor is zsúfoltak voltak. Bár egy több mint nyolc milliós városban folyamatosan zajlik az élet. Az utcai kifőzdék folyamatosan zsúfoltak, a trópusok ezernyi gyümölcsét kínálják jégbe hűtve, komplett városrészeket árasztanak el a virágárusok, s hajnal háromkor is akármit megvehetünk ami csak eszünkbe jut, maximum az ára más mint nappal.

A másik a durva szmog, ami forró, párás levegővel párosulva kényezteti a tüdőnket. Esténként szállítják el a szemetet, amit zacskókban raknak ki a házak elé a járdára, és ezeket éjszakánként patkányok és nagy, gusztustalan bogarak túrják fel kaja után kutatva. Engem szinte sokkolt, hogy patkányok szaladgálnak a lábam alatt... Nappalra jórészt eltakarítják a szemetet, de azért a tisztaság meg sem közelíti az általam Új-Zélandon megszokott szintet.

Pár napot töltöttem el Bangkokban, szerintem sikerült megnéznem a helyi nevezetességek nagy részét és talán egy kicsit sikerült belelesnem a helyiek életébe is. 

Abszolút lenyűgözött a hely a színes épületeivel, a kulturális gazdagságával, a számomra ismeretlen ízeivel, illataival, a helyiek optimizmusával, és őszintének tűnő mosolyával. 

Bár a thaioknak szükségük is van az optimizmusukra, mert átlagban sokkal többet dolgoznak mint mi. A heti hat, 12 órás munkanap egyáltalán nem ritkaság, és ezzel nem tudnak elérni egy általunk elfogadhatónak ítélt életszínvonalat. Sokszor láttam azt, hogy a nappal boltként üzemeltetett garázs szerű helyen élnek, vagyis esznek, tévéznek, alszanak, majd reggel dolgoznak tovább…

Elég sok kóbor kutya van a városban, de érdekes, hogy elképesztően békések és a helyiek szerint elképzelhetetlen, hogy megtámadják az embert. Ez azért lehet, mert a buddhizmus miatt hisznek az emberek e lélekvándorlásban és emiatt egyáltalán nem bántják a kutyákat, így azok nem lesznek agresszívak. Vagy csak a hőség miatt túl lusták, hogy megmozduljanak…

Bangkokot pár nap alatt meguntam, ezért észak felé, a nemzeti parkok felé vettem az irányt, és vettem egy vonatjegyet a 700 km-re lévő Chiang Maiba. 14 órás éjszakai vonatozás várt rám. Nagyon nem panaszkodhatok, mert a repülésnél kényelmesebb volt. Kényelmesebb ülések, finomabbnál finomabb gyümölcsök, érdekes utazóközönség volt a vonaton. A mellettem lévő ülésen egy buddhista szerzetes utazott, aki sajnos csak pár szót beszélt angolul.

Hajnalban, mikor zökkent egyet a vonat arra ébredtem, hogy a szerzetes vállára dőlve alszok, s kellett egy pár perc míg megfejtettem, hogy én most milyen szituációban vagyok éppen.  

Chiang Maiba megérkezve üdítően hatott a zöld hegyek látványa, de a hegyek a lassan már megszokott 40 fokos hőségen nem enyhítettek. Így hát megcéloztam az első hostelt, mert már rám fért a pihenés. Itt sikerült megtalálnom az eddigi legolcsóbb szállásomat, ezer valahány száz forintnyi bhatért volt a szállás reggelivel!

Szerencsére nem csak a hostel volt olcsó, hanem az egész város. 2-300 forintért jól lehet lakni a thai konyhai remekműveivel, vagy általam nem ismert trópusi gyümölcsöket kóstolhatunk. Habzsi-dőzsi! 

Az árak majdnem mindenhol alkuképesek és érdemes is alkudozni, mert a helyiek nagyon gyakran csak a pénztárcát látják a nyugati turistában. Ebben ha összehasonlítjuk az európai, amerikai béreket a thai bérekkel igazuk is van, de néha már túl pofátlanul akartak lehúzni. Volt, hogy reggeliztem és rámutattam, hogy ugyanazt kérem mint az előttem lévő thai hölgy, és az eladó mondta, hogy harminc bhat, mikor a thai hölgy húszat fizetett... Vagy motoros taxival akartam utazni és 300 bhatért vitt volna el az első taxis, erre nemet mondtam, végül a harmadik vitt el 100 bhatért, de szerintem még az is túlárazott volt…

Az olcsóságot egész sokan kihasználják, jó pár ember életvitelszerűen él az itteni hostelekben, hotelekben és mellette mindenfajta netes munkákat csinálnak: online angol tanítás, webshop üzemeltetés, honlap szerkesztés... Általában három hónapot dolgoznak és spórolnak (mivel három hónapos a turista vízum), majd elmennek pár hétre nyaralni, majd új turista vízummal visszatérnek és dolgoznak tovább. 

Chiang Mai Észak-Thaiföld vallási központja, ezért hatalmas buddhista templomokkal van tele a belváros, és mindenhol buddhista szerzetesekbe és tanoncokba botlik az ember. 

A másik látványosság itt a közelben lévő hegyvidék a nemzeti parkokkal. Száz kilométeres körben egész sok természeti látványosság van itt, ezért béreltem egy robogót, hogy majd azzal körbejárom ezeket. A bérlésnél csak a napi díjat kellett kifizetni, nem zaklattak olyan fölösleges kérdésekkel, hogy van-e jogsim, vagy ismerem-e a thai kreszt. 

Eleinte aggódtam egy kicsit amiatt, hogy semmit nem tudok a helyi kreszről, aztán megnyugodtam, mert ezzel a helyiek is így voltak. Meg itt egyáltalán nem kötelező érvényűek a szabályok, csak egy a sok egyéb lehetőség közül. Piroson átmenni, autópályán robogózni, négyen ülni a robogón mind-mind teljesen normális.  Mondjuk akkor megdöbbentem mikor az autópályán a robogós sávba (itthon leállósáv) szembe jöttek velem. Első körben nem is értettem mit csinál a másik robogós. Aztán meg azt nem tudtam én, hogy kezeljen ezt a helyzetet… Hja ott nincs az a poroszos szabálytisztelet… Aztán kilométerenként jött szembe egy robogó, szóval ezt is megszoktam.  

Az észak-thaiföldi hegyvidék amennyire vadregényesnek hangzik, annyira nem voltak azok a száraz évszak végén. A völgyekben mindenhol nagy gazdaságok, ahol rizst, banánt meg kitudja mit termesztenek, a domboldalakon pedig a ritkás erdő. Felmentem Thaiföld legmagasabb csúcsára is, de sajnos a 100% -os páratartalom miatt nem volt túl látványos a kilátás odafelé.

Fent egy hatalmas buddhista templom fogadott, aminek a két sztúpája egyértelműen uralta a tájat. Engem teljesen meglepett, hogy még itt is egy templomba botlok, de utólag teljesen logikus, hiszen mi más lehetne itt? 

Egy másik nemzeti parkban egy filmekből ismerős hangra lettem figyelmes, ami engem az elefántbőgésre emlékeztetett, meg is álltam és tényleg. Elefántok bandáztak az egyik kisebb tónál. Alig hittem a szememnek. Igazi elefántok a bébikkel, hatalmas a agyarakkal… Hihetetlen! 

Pár órával később egy ünneplő társaságba bukkantam, akik tradicionális ruháikba járták a tradicionális táncaikat, a helyi sámán irányításával. Később tudtam meg, hogy ők nem thaiok voltak, hanem egy a hegyek között élő kisebb nép tagjai. Fura egy nap volt ez is.

A nemzeti parkokban az volt a legzavaróbb, hogy mindenhová belépőt kellett fizetni és a thaioknak és a turistáknak különböző díjszabás volt, a turistáknak kb. négyszer drágább volt a jegy. Fizetni kellett a vízesések megnézéséért is, amit abszolút túlzásnak éreztem, így én inkább felsétáltam a folyómederben a vízeséshez. Így megérte! 

Egy hetet töltöttem Chiang Maiban, utána várt rám egy kedves 14 órás vonatút vissza Bangkokba, majd  egy nappal később indultam vissza Budapestre. Kicsit sajnáltam, hogy nem tudok tovább maradni Thaiföldön, mert bőven tartogat még látnivalókat az ország, de már ideje volt hazaindulni, hisz majdnem másfél éve úton voltam.