Egy folyópart felbukkanásával új életünk kezdődött. Nevezhetnénk akár úti életnek is. Szövögettünk régebben is olyan álmokat, hogy majd nekivágunk Délnek, és megismerjük az országot, de a tervezésből csak nem lett semmi.  Úti élethez viszont Új-Zélandnál keresve se találhatnánk jobb helyet.  

Miután nagy nehezen megérkeztünk Queenstownba azóta gyakorlatilag csak stoppal utaztunk. Fejenként eddig megtettünk körülbelül ezer kilométert. Leírni is sok! Számtalan fuvarral sikerült letudnunk ezt a távot, és közben rengeteg hihetetlen emberrel, s jópár nagyon durva akcentussal találkoztunk. Eddigi leghosszabb stoppos utunkat Bence és Máté abszolválta 500-500 km Queenstownból Christchurchbe mindössze egy nap alatt, télen! 

Az első stoppos utunkat a kényszerűség szülte, de azt hiszem az egy felejthetetlen száz kilométer lett és annak a találkozásnak még lesz folytatása. De arról már olvashattatok.

Másodjára már előre tervezetten álltunk ki az út szélére leküzdeni Queenstown  és Lumsden közötti száz kilométert. Gyorsabbak voltunk, mint ha busszal mentünk volna! Itt már különválva utaztunk mert három embert sokkal nehezebben vesznek fel mint kettőt és egyet. Többször is előfordult, hogy már az első autó felvett minket, jó főleg azt aki egyedül stoppolt. Mátéval és Bencével esett meg, hogy két késő tizenéves lány vette fel őket, és a lányok első kérdése az volt, hogy van-e jogsijuk. A lányoknak még csak tanuló jogsijuk volt és nem vezethettek felnőtt jelenléte nélkül!

Rettentő sokféle embernek voltunk az utasa: a maori „törzsfőnöknek", a Qantas (ausztrál légitársaság) managerének, főiskolai tanárnak, beszívott hippinek, kisgyerekes anyukának, melósoknak, sőt egyszer még egy InterCity busz menetrenden kívül közlekedő járműve is megállt nekünk, de leggyakrabban hasonszőrű hátizsákos turistáknak mint mi vagyunk. Ha a reklámokról látjuk, hogy egy bérelt autó közeledik, akkor egyből reménykedni és mosolyogni kezdünk. De a legtöbb autós pozitívan áll a stopposokhoz, ha nem is vesznek fel nagyon gyakran integetnek, mosolyognak, sajnálkoznak, hogy nem tudnak felvenni. 

Időnként egészen sokat kell az út szélén várakozni, de az unalmas perceket is fel tudjuk dobni:

Egyedül az ázsiaiak, a kínaiak nem vesznek fel soha stoppost. Vagy értetlenkedve néznek minket, vagy mosolyogva integetnek, de nem állnak meg. Náluk ez nem szokás, nem is nagyon hallottak ilyesmiről. Eddig egyedül Bencének sikerült kínai sofőrt megállítania, de ő cselhez folyamodott. Egy parkoló autó mellé állt, és így úgy nézett ki mintha lerobbant volna a kocsival. Miután megálltak neki már nyert ügye volt. Nagyon kedvesnek is bizonyultak az alkalmi útitársai sörrel és ebéddel is megkínálták, habár csak activity-zve tudtak kommunikálni, mert nem beszéltek angolul.

Petivel esett meg, hogy két holland üzletember vette fel és mint kiderült a leghollandabb dologgal foglalkoztak amit csak el tudunk képzelni: tulipánokkal üzleteltek. Félévente járnak Új-Zélandra május végén: tél elején és decemberben: nyár elején, először a tulipánok ültetését felügyelni, másodszor pedig a tulipán szüretet ellenőrizni. Decemberben a friss tulipánt repülőre pakolják és harminchat óra alatt már Európában is van! Így sokkal olcsóbb, mint ha melegházakat fűtenének Hollandiában, feltéve ha egyszerre több milliós tételben szállítják a tulipánt.

Máté a Queentown-Christcurch távot több mint tíz óra alatt tette meg. Az út utolsó harmadában már eléggé sötétedett, ami a valóságban elég félelmetes helyzetet is szült. Képeljük csak el: a Mt. Cookhoz vezető út elején állunk az útkereszteződésben, a legközelebbi település 30 kilométerre, a Nap pedig egyre lejjebb és lejjebb nyugszik. Milyen lehetőségei vannak ilyenkor az embernek? Vagy felveszik, vagy éjszakázik a téli erdőben egyet. Ő úgy állt hozzá, hogy biztos volt abban, nem hagyják ott és valaki fel fogja venni. És valóban, tíz perc várakozás után egy új-zélandi srác állt meg, akinek történetesen egy győri magyar lány volt a barátnője. Ilyenkor szokták mondani, hogy milyen kicsi a világ. 

Volt, hogy a vártnál izgalmasabbra sikeredett az utunk, például amikor egy szétszórt svéd srác kérte meg Petit, hogy kormányozzon kicsit az anyósülésről, míg ő keres valami zenét a tabletjén. Nagyon rémisztő így bevenni egy kanyart!

Alapvető tanács: mindig legyen nálunk egy tábla, rajta a végállomás, ahova utazunk. Vagy legalább a "Következő város" feliratú tábla, mert ugye mindenki a következő városba megy.

Most a következő pár hetünket Blenheimben fogjuk tölteni, elmerülve a szőlőmetszés varázslatos világában, így egy darabig nem stoppolunk, de amint tavasz lesz, újra az Úton leszünk.