Új-Zéland a lehetőségek országa, tervezni itt viszont lehetetlen.

Terveink szerint egy hét alatt értünk volna le Queenstownba, végül tíz nap és több mint 1200 km után érkeztünk Lumsdenbe. De kezdjük az elejéről.

 Vasárnap könnyes búcsút vettünk az almaföldektől, majd elindultunk fölfelé a hegyekbe. Pár kilométer után azonban kuplung szag kezdett terjengeni a kocsiban. Pedig nincs is kuplungunk! Nem baj, kerestünk egy vízszintes helyet öntöttünk bele olajat „az nem árthat” jelszóval s mentünk is tovább. Pár kilométerrel fentebb volt egy kilátópont, ahol egy már majdhogynem giccses látvány fogadott minket. 

Innét egyre nagyobb hegyek között autóztunk tovább az úti célunk felé, ami egy sátrazó hely volt a Kuharangu Nemzeti Parkban.

Itt nem a legkellemesebb éjszakánkat töltöttük el, de biztos, hogy az egyik legemlékezetesebbet. Estére értünk oda, amikor már jócskán besötétedett, s az eső is elkezdett esni. Eddigi leggyorsabb sátorállításunk után, le is feküdtünk aludni. Hajnalra kiderült, hogy a szélálló és vízhatlan sátrunk korántsem vízhatlan, s a szél is átfúj rajta ez pedig nem a legjobb párosítás egy őszi éjszakán.

Szerencsére volt a közelben egy menedékház, ahol a barátságosan duruzsoló kályha mellett napközben meg tudtuk szárítani az átázott hálózsákjainkat, ruháinkat. A felhők eloszlása után meglepődve láttuk, hogy a menedékházat magas csúcsok veszik körül és már az összes havas. Nem csoda, hogy fáztunk éjszaka! Gyorsan el is indultunk körbenézni a környéken, de hamarosan elkezdett nagy pelyhekben szakadni a hó, így megint csurom vizesek lettünk, mehettünk vissza megszáradni.

Aznap éjszakára már egy egész menedékházunk volt, amit az előre fölhasogatott fával könnyen ki tudtunk fűteni, így a terveinket felrúgni eltöltöttünk még egy napot itt, és miután megóvtuk a konyhában hemzsegő egerektől a másnapi kajánkat,nyugodt lett az éjszakánk is. 

Másnap továbbálltunk a Mount Owen felé, ami a google szerint a környék legszebb hegye. Egy nyolc kilométeres túra után értük el az aznap esti menedékházunkat.

Itt találkoztunk azzal az idegesítő szokással, hogy a túra útvonalaknál nem a távot és a szintet írják ki, hanem gyakran csak egy időt amennyi alatt le lehet tudni az adott távot. Itt hat óra volt időnek írva, de úgy gondoltuk 3-4 óra alatt letudjuk azt a nyolc kilométert. Tévedtünk. Tényleg kellett a hat óra a majd ezer méter szint leküzdéséhez. 

Megérkezve a menedékházhoz konstatáltuk, hogy itt nincs fűtés, de szerencsére egerek se. Valamit valamiért. Gyors vacsora után belebújtunk hálózsákjainkba, amik szerencsére pont a nulla fokos éjszakákhoz voltak tervezve.

Reggel lélegzetelállító látványban volt részünk! 

El is indultunk, hogy megmásszuk a Mount Owen-t ami a környék legmagasabb csúcsa az 1875-méterével. 

Ez egy mészkőhegység így a magashegységi karsztjelenségek összes kötelező eleme megjelent itt: víznyelők, karrok, karrmezők, barlangok... Itt km mély barlangok is előfordulnak! 

A hegyre felfelé több méter magas karrokon kellett egyensúlyoznunk, ami a frissen lehullott hó miatt nem is volt olyan egyszerű, de minél nehezebb terepen jártunk, csak annál jobban élveztük a túrát!

Az útvonal jelző táblák szerint négy-öt órás túra a csúcs a menedékháztól, de ezt az utat sikerült 3 óra alatt megtennünk, így lefelé nem kellett sietnünk.  Lefelé Peti bemászott több mélyebb karrba is amik kisebb-nagyobb barlangjáratokkal folytatódtak, és többet is továbbkutatásra érdemesnek talált. Egyik helyen még huzat és cseppkőlefolyás, cseppkőzászlók is voltak! 

Megnéztünk egy már messziről is hatalmasnak kinéző víznyelőt, ami az elején csalódásnak tűnt, mert csak egy pici patak szerencsétlenkedett az alján, de később egy hatalmas barlangszájban tűnt el a patak. Nem csak a szája volt nagy a barlangnak, hanem a mélysége is, mert 3-4 másodpercet is esetek a bedobott kövek és csak a nagyok vízhangja ért fel. 

Napnyugtára visszaértünk a menedékházhoz és ekkora már szomszédjaink is lettek. Három német fiatal verte fel éppen a sátrát mellettünk. Mondtuk nekik, hogy jöjjenek be a házba mert csillagos éjszakában ezer méter fölött egy völgyben bőven nulla fok alatt lesz a hőmérséklet. Nem jöttek be, mert nekik "teli sátruk" volt, és nem volt foglalásuk se a menedékházra. Foglalás... Ugyan már... 

Reggel összepakoltunk, majd lesétáltunk a hegyről, gyors zuhany a kristálytiszta folyóban, s indultunk is tovább. Este egy hostelben aludtunk, mert már nagyon ránk fért egy mosás. Majd irány Christchurch. Christchurch arról híres, hogy 2011-ben lerombolta egy földrengés, de ennek köszönhetően most nagyon egyszerűen lehet ott munkát találni. Kíváncsiak voltunk, hogy néz ki egy gazdag város négy évvel egy földrengés után. Tele volt építkezésekkel. Ennyi nyoma maradt mára. A város rendezett, tele van parkokkal, parkokban virágok, futó emberek, a hostelekben előre kell foglalni, ha szállást szeretne az ember, szóval rengeteg a turista is. 

Mi azonban továbbálltunk Queenstone felé, mert az a város a turizmus központja, s a síszezonban könnyű itt jól fizető munkát találni. Odafelé rengeteg gyönyörű szép tavat érintettünk, ahol a panorámát havas hegycsúcsok koszorúzták. 

Elképesztő tájak!

Már nagyobb megálló nélkül megérkeztünk Queenstone-ba és az első dolog amit észrevettünk a rengeteg kínai turista volt. Kínától nincs olyan lehetetlenül messze Új-Zéland és a kínai újgazdagok körében menőnek számít az egy hónapos új-zélandi vakáció.

Ez a város az extrém sportok Mekkája is, itt canyoningozástól kezdve, motorcsónok versenyzésen, downhillezésen, raftingoláson keresztül a bázisugrásig mindent lehet csinálni. Hostelünkben egyből javasoltak jó pár lehetőséget ezek kipróbálására, de igencsak borsos árakon. Igazuk volt azoknak, akik azt a várost Új-Zéland legdrágább városának jellemezték.

Nem is maradtunk itt sokat, pár nap után lementünk Lumsdenbe, ahol ingyen szállás és ellátás várt minket, de ez már egy másik történet!