Mostanában a hétköznapjaink munkával telnek, így az környék felfedezése a délutánjainkra és hétvégéinkre marad.

Leggyakoribb úti célunk a Monkey-öböl, ahol a legközelebbi homokos part van. Itt kedvünkre úszkálhatunk, ha eltekintünk attól a zavaró tényezőtől, hogy a víz csak tizenhét fokos. Nem izzad bele az ember.

Az érdekes az öbölben, hogy a lankás homokos partot két oldalról meredek hullámzás alakította sziklák veszik körül.

Eddigi hétvégéink célpontja mindig Nelson városa volt, de oda még nem sikerült eljutnunk mivel útközben mindig találtunk valami vonzóbb célpontot. Egyik ilyen volt a Hobbitban is szereplő folyó, amelyikben a törpök hordókban menekültek vízeséseken, zúgókon keresztül az orkok elől. Ezt a folyót az útról vettük észre és egyből megálltunk úszni, ugrálni és csak visszafelé láttuk meg a prospektust, ami elárulta, hogy ez a folyó az a bizonyos filmbéli helyszín.

Az érdekesség a helyi élő világban egy, a szinte mindenhol jelenlevő zümmögő rovar.  Ez fákon él és kb. mint a tücsök ciripel, csak sokkal mélyebb hangon, és az erdőkben parkokban teljesen körbevesz ez a hang. Egyesek szerint nehéz megszokni, de igazából marha idegesítő. A másik, Új-Zéland igazi sötét titka: a homoki szúnyog. A kis fekete rovar alig észrevehető, de sokkal jobban megérzi az ember a szúrását és utána sokkal jobban viszket, mint amit az otthoniak. Egyetlen előnye, hogy nincs zavaró zümmögése, de az erdei túrákat, patakbeli fürdőzéseket igencsak el tudja rontani a jelenléte.

Következő nagyobb lélegzetű túránk Kaikurára vezetett, ami tőlünk egy délre lévő óceánparti kisváros.

Itt is a tengerpart formakincsei a legnagyobb látnivaló, amit a folyamatos hullámzás és a puha mészkő találkozásának köszönhetünk. Számunkra hatalmas meglepetést okoztak a parton szanaszét napozó fókák.

• • 
  • 

  Itt a parton túráztunk egy nagyot, s szinte mindent a gyerekek kíváncsiságával néztünk meg: partra sodródott medúzát, kagylókat, rákokat, árapálysíkságot, borostyánt és a már említett fókákat.

  • 
  • 
  • 
  • 
  • 
  • 
  • 
  •