Egy beszámoló, melyben az olvasó megtudja, mi a legfőbb hiba, mit ember elkövethet a sztyeppén. Amit szinte sikerül überelni is az iszlám egyik legszentebb helyén. Végül, hogy a fagyos hegyekben a megpróbáltatásokat hogyan lehet már nyugodt beletőrédessel elviselni. És arra is fény derül, hogyan lehet ezt később életünk egyik legjobb utazásaként felfogni.

Ötödik nap, hétfő - Aktau

Legutóbb ott hagytam abba a regélést, hogy megérkeztünk a hajónkkal Kazahsztánba. Marha sokáig tartott a belépés az országba, mindenkinek átvizsgálták a táskáit a határőrök. Számunkra fura volt ez a fajta szigor, bár senkinél sem találtak semmi tiltott dolgot a kutyás őrök. Az is feltűnő volt, hogy szinte az összes határőrnek olyan babaarca volt, mintha most töltötték volna be a 18-at.

Holtfáradtan, éjszaka egy-két órakor semmi másra nem tudtunk gondolni, mint hogy bármennyibe is kerül, de tiszta ágyban akarunk aludni, miután zuhanyoztunk egy jót. Ekkor már a hétfő első óráiban jártunk, mi meg csütörtök óta nem fürödtünk és aludtunk jól. Oké, a hajón volt zuhanyzó, de mivel a zuhanyrózsa hiányzott, így csak a csőből jött víz és egyébként is...

A kikötő pár kilométerre van a belvárostól, tehát stoppolnunk kell. Le is intünk az éjszaka közepén egy fekete X5-ös BMW-t, maffiózó-jellegű utasokkal. Ők mondták, hogy bevisznek a városba, de csak pénzért.... (itt mélyet lélegeztünk)...az összeg is hamar jött: 500 forintért. Ú, hát az tök jó. Táska bepakol, kocsiba beül, elindul. Elmondtuk, hogy mit is szeretnénk és tök segítőkészen elmondták, hol, milyen helyek lehetnek most nyitva, és ne aggódjunk, találunk valamit. És valóban 15 perc múlva már egy 3 csillagos hotelben zuhanyoztam, aztán jéghideg sört ittunk és élveztük az élet apró, egyébként minden más esetben tökéletesen magától értetődő örömeit. Még azt is megígérték, hogy ha kell, holnap is elvisznek minket a vonatunkhoz, ha nem találnánk taxit. Tök rendesek voltak.

Reggel felkeltünk és úgy éreztük, hogy életünk legkényelmesebb ágyában aludtuk életünk legpihentetőbb alvását. Mivel csak késő délután indult a vonatunk, egész napra annyi programunk volt, hogy megnézzük Aktau városát. Hát, álmodtunk már szebbet is, de volt pár ok arra, hogy a város emlékezetes legyen. Egyrészt a Kaszpi-tenger partján fekszik, de teljesen sivatagos a környezet, ami számunkra elég új, ugyanakkor megterhelő is volt. Forróság, homok, brutálisan széles orosz-jellegű utak mindenütt. Nagyjából egyórás séta után rájöttünk, hogy nem nagyon van itt látnivaló és a szervezetünk sem bírja. Pár alapvető célt lőttünk be: együnk valamit, menjünk a tengerbe és aztán vegyünk enni az útra és menjünk a vonatunkhoz. Egyszerű, de férfias célok.

Egyetlen említésre érdemes sztori maradt meg. Mászkálunk a vároban, dumálgatunk magyarul és egyszer csak megállít egy öreg, mosolygós bácsi. Kedélyesen megkérdezi, hogy honnan érkeztünk. Ez egyelőre még egy tök kedves kis beszégletés kezdete lenne, de amikor mondtuk, hogy Magyarországról, egyből közli (felcsillanó, barátságos szemmel), hogy "Jaj, Magyarország?! Hát ott én is voltam! Még 1956-ban, rendet csinálni!" Mi összenézünk, mélyet lélegzünk és nagyot nyelünk, aztán válaszolunk, hogy "Tudja, az igazából forradalom volt a megszállók ellen." Mire ő egyből kijavít, továbbra is a saját igazában biztos, de egyáltalán nem agresszíven hangján: "Ellenforradalom volt az, higgyenek nekem. Maguk még túl fiatalok ehhez."

Hm, legszívesebben kiosztottuk és elküldtük volna a fenébe, ha nem fagytunk volna ennyire le. Bár lehet, hogy elég lett volna megkérdezni, hogy hol van ma már az ő Szovjetuniója?

Jaj, még valami: vettünk sim-kártyát. És mennyiért? Valós személyes adat megadása nélkül, 1 havi előfizetéssel és valami 12 gigabájt adatforgalommal összesen (értsd: kártya+havidíj) 1800 forintért! Ezek után mondja valaki, hogy a kazahhoknál nem szabad a vélemények áramlása és elzáróznak a világtól.

Kb. 2500 kilométeres vonatút állt előttünk Almatiig, ahova egy röpke, Turkesztánban eltöltött városnézés után érkeztünk el. A vonaton természetesen a térségben megszokott platzkartos helyen, azaz alvó helyen utaztunk, de nem kabinban, hanem egy közös nagy kocsiban. Itt kb. ötven ember utazott, aludt, evett, ivott, izzadt együtt napokon keresztül. A mi utunk nagybjából 60 órát tett ki.

Felszállunk a vonatra, még bőven van idő az indulásig. Rendezgetjük a dolgainkat, de érezzük, hogy azért levegő nem nagyon van. Meg is kérdeztük a kocsink kiszolgálásáért felelős kalauzokat, hogy van-e légkondi a kocsinkban. Ők (egy fiatal, huszon éves és egy idősebb, ötvenes férfi) kirakták az XD szmájlit és gyermeki őszinteséggel felkacagva csak annyit mondanak: "Légkondi?! Na jónapot!" Oké, sebaj, akkor ugye legalább az ablakot le lehet majd húzni? "Persze! Kocsinként kettőt, de a magukét pont nem. Őszintén megmondjuk, hogy Kazahsztánban ezen a vonalon közlekednek a legrosszabbul felszerelt járatok." Még a kazah körülményekhez képest is - ízlelgessük ezt egy kicsit.

Jó, oké. Valahogy túléljük. A mosdó nagyjából a MÁV gyorsvonatéhoz hasonlít, azzal a kivétellel, hogy a leülős toalett helyett "egy lyuk, két hely a talpaknak és két kapaszkodó a kezeknek a falon" található. Talán azt hívják a kultúrsokknak, amit akkor éreztünk amikor ezt megláttuk. Pedig mi másra számítottunk? Egy viszont egyből biztossá vált: az a bizonyos, szilaj férfi-magányban eltöltött tízpercnyi felüdülés a fajanszon elhalasztódott (mint a kommunizmus eljövetelének ideje), egészen a beláthatatlan jövőbe. Megígérem a kedves olvasóimnak, hogy itt és most érkezett el a blog színvonalának legalja, a biohumort soha többet nem fogjuk bevetni. Max, ha csalunk.

Hopp, ehhez még egy aprócska melléksztorit meg kell jegyeznem. Találja ki a kedves olvasó, melyik a legrosszabb, ami megtörténhet az alábbiak közül egy hatvanórás, extrémen meleg, kazah sztyeppei vonatút során és melyik történt meg velem:

1. nem veszel elég enni- és innivalót az útra 2. csak rostos gyümölcslevet és tejtermékeket veszel az útra 3. azért ennyire hülye nem vagy és veszel 2 liter ásványvizet is 4. az ásványvízről kiderül, hogy Salvus-víz 5. az említettek közül az összes. A megfejtés... hát igen, az 5-ös.

De nyugalom! Túléltem. Nem is akartam elhinni, amikor már a vonaton, az elindulás után elkezdtem szortírozni a készleteimet. Úgy álltam hozzá, hogy a sok megállóban majd úgyis lesz lehetőség ennivalót venni. És még mennyire hogy volt, de még milyeneket! Megállóból volt egy pár, még válogathattunk is, hogy hol veszünk valamit és hol nem. Meleg husik, péktermékek, fagyi, zöldség-gyümölcsök, szárított halak és jéggé fagyasztott ásványvizek mindenütt a kínálat részét alkották.

De közben elérkezett a maratoni hosszúságú hétfőnk estéje, ami el is hozta a mérsékelt lehűlést és mi el tudtunk aludni valamikor az éjszaka közepén.

Íme a menetrendünk. Az első sorban a kiindulásunk állomása, asztanai idő szerint 22:34-kor indultunk. A következő állomást éjfél után érjük el és tízpercnyi várakozás után utazunk tovább. Turkisztán az 55. megálló volt.De nem kell aggódni, a kallerek előre szólnak, hogy mikor kell leszállnunk. Még véletlenül sem fordulhat elő, hogy továbbmegyünk. Ez nem a Rigó Intercity. Aztán visszaszálltunk és a végállomásig, Almatiig utaztunk.

Hatodik-hetedik nap, kedd- szerda - A kazah sztyeppén 

A környezetünkben egy nőkből álló kazah család utazik: nagyi, lányok, unokák. Később majd próbálunk velük beszélgetni, de reggelente ők ébresztenek, hogy "Gyerekek! A reggeli tálalva!", és folyamatosan kínálgatnak ennivalóval, mert úgy veszik észre, hogy alig eszünk. Volt náluk mindenfajta száraz kaja, de még csirkecomb is, ami nem romlott meg még ilyen környezetben sem.

Szürke egyhangúságban penészledett az élet a vonaton, melyhez a mozdony gépies kattogása szolgáltatta a talpalávalót. Éjszaka utaztunk keresztül a kiszáradt Aral-tó maradványain, szintén még sötétben robogtunk el az űrrakétákról ismert Bajkonur mellett is. De azon kívül, hogy próbáltuk kibírni a levegőtlenséget nem nagyon történt semmi. Volt némi infónk, hogy van büfékocsi, de úgy álltunk hozzá, hogy biztos drága és marha meleg van ott. Aztán végül mégis odaett minket a fene, és akkor esett le, hogy azért valamennyire mégiscsak légkondicionált az a kocsi, a hideg sör 300 forint, egy spagetti kb. 800 és a nagyobb megállókban feltankolnak még jól hűtött görögdinnyékből is. Hááát amikor ezt megtudtuk, úgy örültünk neki, mint amikor az egyetemi vizsga előtti estén találtunk a neten vmi jó jegyzetet: hát megmenekültünk!

A család, aki alattunk lakott

Ki korán kel, aranyat lel. Van mit a kumiszba aprítani....

Reggeli!

A tisztálkodást csak az alig csordogáló csapnál tudtuk megoldani a mosdóban, mondanom sem kell, hogy cicamosdásnál többre nem telt. De a kazah fiatal lányok olyan felfrissülve és tisztán jöttek ki egy-egy ilyen "zuhanyzást" követően, mintha az otthoni, tágas fürdőszbájukat használták volna. Rejtély! 

Nem nagyon volt változatos a táj. Almatihoz közeledve kicsit zöldült, de ennyi. 

Hetedik nap, szerda - Turkisztán 

Kazahsztán lakóinak többsége muszlim hitű, de korántsem az a konzervatív jellegű, amit elképzelünk. Simán isznak alhokolt, vannak sör reklámok az utcán, népszerű a nyugati zene, sőt, még az un. forrónadrág (aka. picsanadrág) sem ismeretlen a kazah fehérnép körében, de olyan pletykákat is hallottunk, hogy a nagyobb városokban a Tindert is használják. No, de Turkisztán kivétel! A kazahok szerint Mekka és Medina után a harmadik legszentebb hely az iszlám világban, ha nem éppen a kelet Mekkájaként emlegetik, és erre büszkék is (jó, oké, majdnem a lakosok fele üzbég). A muszlimok életükben egyszer el kell, hogy zarándokoljanak Mekkába, de elvileg, ha ezt nem tudja megengedni magának, akkor kiválthatja azzal, hogy háromszor elzarándokol Turkisztánba.

Talán számunkra is érthető, ha azt mondom, búcsújáróhely a város. Volt ugyanis egy Ahmed Jaszavi nevű török emberke egy olyan bő 900 évvel ezelőtt, aki sokat tett azért, hogy az iszlám gyökeret verjen ebben a térségben. Őt szentként tisztelik, ezért elég hamar, halála után kb. 250 évvel, az 1400-as évek fordulóján Timur Lenk mauzóleumot épített neki, de a mai napig nem fejeződött be az 1405-ben bekövetkezett halála miatt. Oké, nem a legfontosabb elemek maradtak el, de mégis félbemaradt.

Timur Lenkről azért annyit tudni kell, hogy a háborúkban rendkívül vérszomjas volt, élvezte a kivégzéseket, de békeidőben sokat foglalkozott a kultúrával, a tudománnyal és az igazságos törvénykezéssel. Utóbbinak máig kézzel fogható biznyítéka a mauzóleum.

És én mit csináltam? Na mit?! Az iszlám egyik legszentebb helyén? Úgy érkeztem meg, hogy már ki kellett sakkoznom, hogy legalább egy tiszta ruhám maradjon az utolsó vonatozós napra, így Türkisztánra is. És maradt is, persze: egy olyan póló, amin Homer Simpson önti magába a korsó sört. ("Dó!") Mikor tűnt ez fel? Amikor kb 100 méterre voltunk a mauzóleumtól. Ha nem vettem volna ezt észre, simán megértettem volna, ha a jóízlés határain belül meglincselnek engem. Semmi baj, majd elől lesz a táskám és nem a hátamon, így nem lehet majd látni. Meg is állított minket egy kazah család és az anglul beszélő fiú csillogó szemekkel kérdezte, hogy "Lehet-e egy fotó csinálni?" Mondom persze, adják ide a gépet és álljanak össze. Mire a fiú: "Ja, nem úgy. Én Önökkel." Ó, hogy mi itt ilyen VIP-k vagyunk, felőlem simán, csak Homer ne legyen rajta.

A mauzóleumban viszont le kellett adni a táskát, így a benti utamat már úgy folytattam, hogy jámbor turistának adtam ki magam és a szalmakalapomat a mellkasomom tartva takartam el a vedelő Homert. Mondjuk nehéz volt így fényképezni odabent, nem is sikerült jól, mert a mindenhonnan figyelő kamerák segítségével a hangszórókból egyből rámszóltak, hogy "Tilos a fényképezés!". Jó, akkor csak körbenézünk. Erre odajön hozzánk a biztonságiőr hölgy, és felteszi a kérdést: "Elnézést, de szabad egy fényképet?" Bizony bizony, ő akart a szent helyen egy fényképet nyugati turistákkal, ahol egyébként nem alkutárgya az, hogy lehet-e fényképezni. Na, mondom, itt nyeregben vagyunk: "Hát hoooogyne! Lehet fénykép, peeeersze! De csak akkor, ha utána Ön is lefényképez minket." - mondtam. A nőnek kellett egy 3-4 másodperc, hogy végigfusson a parancssor és mérlegeljen, de végül igent mondott. Bár eléggé felejthető a kép amit csinált, mivel semmi nem látszik rajta a mauzóleumból, no de annyi baj legyen.

A kép nem, a sztori mögötte annál emlékezetesebb 

Egyébként funfact, de azt vágjátok, hogy az Amerikai pite 1 c. filmben elhangzik egy olyan mondat, hogy "Úristen, a csaj lement Turkisztánba!" Vajh' melyik jelenetben?

Nyolcadik nap, csütörtök - Almati 

A volt fővárosba, Almatiba való megérkezés első napja, ugyanúgy, mint a hétfői, aktaui nap, arról szólt, hogy kipihenjük az utazást, fürdünk és eszünk. A vasútállomásról eltaxiztunk a hostelhez, ami a párezres napi árhoz képest csudijó volt: teljesen tiszta és kényelmes környzet, tetőtér, ja és sörhűtő, amiből nyugodtan lehetett hitelre fogyasztani. Kell ennél több? Ja, melegvíz nem volt, úgyhogy hideg vizzel fürödtem, de sose volt még ilyen jó.

Magáról Almatiról viszonylag kevés képet készítettem. Azért, mert az egész város tele volt építkezésekkel, minden látnivaló vagy fel van állványozva, vagy minden fel van túrva a környékén, így inkább majd legközelebb fotózok többet.

Kilencedik nap, péntek - Almati 

Ezen a napon a hegyekben lévő síparadicsomot, Csimbulakot terveztük megnézni. Mivel a neten csak felületesen pillanttunk rá a helyre, a képeken napsütésben, nyári öltözetben sétálgattak emberek, ezért mi sem vittünk magunkkal meleg ruhát. Pedig raktunk is be még Magyarországon, mondván, a biztonság kedvéért legyen… És igen. Pont itt lett volna szükség rá, mert odafent 10 fok alatti hűvös idő volt, kis esővel. Kész szenvedés volt, de ki a fene gondolta volna azok után, hogy ilyen borzasztó nagy lesz a különbség ott fent. Még szerencse, hogy volt egy hütte, ahol betoltunk egy puncsot és egy kis húslevest. Kb. 20 percünk volt, amikor épp nem teljesen felhőben voltunk és láthattunk is valamit – na meg fotózhattunk is persze. De ekkor már csak legyintettünk, nem is lenne igazi az utazásunk, ha valami tökéletesen sikerülne. 

Tizedik nap, szombat - Csarin-kanyon 

A szombati napra egy autós kirándulást szerveztünk a közeli Csarin-kanyonba. Találtunk egy fiatal idegenvezetőt, aki autóval hoz-visz, megreggeliztet és mesél a látnivalókról, de az országról is. Ő egy fiatal srác volt, aki szeret beszélgetni és saját bevallása szerint azért is szeret idegeneket fuvarozni a nemzeti parkba, mert akkor a sztyeppén kiengedheti a gőzt: a földúton a négykerék meghajtású terepjárójával száguldozhat és Limp Bizkitet és Little Richard-ot bömböltet. Mi sem ellenkeztünk, mikor kérdezte: szabad-e csapatni? 

A Csarin-kanyont általában a sokkal ismertebb amerikai Grand-kanyonhoz szokták hasonlítani. No, annak a méreteivel nem dicsekedhet a közép-ázsiai társa, de mégis nagy hatást tesz ránk a látvány. Kb. nyolcvan kilométeréből mi persze csak egy rövid szakaszt tudtunk végigsétálni, de az is bőven elég volt. A 2004 óta nemzeti parki státuszban lévő kanyon sziklái néhol kastélyra, néhol emberi arcra, máshol pedig lezuhant űrhajóra hasonlít.

Vasárnapra csak annyi dolgunk volt, hogy fogjunk egy marsrutkát, ami elvisz minket a 240 kilométerre lévő Biskekbe. Kirgizisztán sokkal zöldebb és kevésbé sivatagos országnak tűnt.

A felsorolt és átélt, nem túl kellemes emlékek után mégis miért véli úgy a cikk írója, hogy ez volt élete egyik legjobb utazása? Tudta, hogy a sok kényelmetlenséggel együtt, mennyire jó lesz erre visszaemlékezni, majd, ha az emlékezés rétegei ráülepednek és határozottabbra húzzák a kontúrokat.

Az igazi élet nem az, amit itt és most élünk: napjainkon, mint az árnyékon keresztülmegyünk, mondta már Salamon király. Az igazi élet bent játszódik le, az emlékezetben; csak az emlékezet tölti el az élményt élettel és értelemmel.