Három nap után elhatároztuk, hogy búcsút mondunk Aucklandnek és leutazunk a déli szigetre ahol a szőlészetekben, borászatokban mindenki szerint sok embert keresnek február végén, vagyis a nyár végén.

Korán reggel felkeltünk aucklandi hostelünkben, összepakoltuk kicsit megviselt ruháinkat, és leadtuk a szobakulcsokat. Viszont nem mondta senki, hogy nem maradhatunk a közös részben. Előkaptuk a laptopokat, kerestünk ingyen wifit, és megpróbáltuk kitalálni, hogy jussunk le a Déli-szigetre.

Buszozzunk vagy vegyünk egy kocsit? Életünkben először kellett eldönteni azt a kérdést!

Este tízkor indult a távolsági buszunk Wellingtonba. Kétemeletes, kényelmes busz, szervizzel: tea, kávé, sütik és wifi. Tudtunk beszélni az otthoniakkal, és a nyolc óra utazásból talán végigaludtunk kettőt.  Wellington nagyon szeles, huzatos városnak bizonyult. Körülnéztünk a felhőkarcolókkal tarkított belvárosban és már indulnunk is kellett, hogy ne késsük le a háromkor induló kompot. Nem hagyott bennünk mély nyomot a város, olyan volt mint ha egy nagy plázában sétálgatna az ember. Beton, üveg és acél mindenhol.

A komp kikötőben egy középkorú úriember fogadott minket, és közölte, hogy fogyaszthatunk teát, kávét és a városba induló buszokkal is ingyenesen közlekedhetünk. Itt is plusz pontos vendégszeretet. Ja, hogy azért mert a kompunk öt órát késik! 
Unalmas várakozás közben próbáljuk bepótolni az éjszaka kimaradt alvást.
A komp viszont zseniális! Étteremmel, boltokkal, játékteremmel, és még a fedélzetre is ki lehet menni képeket készíteni. Fröcskölő hullámok, naplemente és a távolodó Északi-Sziget.

• 
• 

 Az utolsó, teljes sötétségben lebegő órát, már az étteremben töltöttük. Egy kedves idős brit néni lép fáradt szemünk látóterébe és egy fagyival kínál minket. Megköszönve elfogadjuk. Majd hozzá teszi: boldog Valentin napot! Felkutattuk az egész hajót, valami féle-fajta virágért, de hiába. Így csak mosolyunkkal próbáltuk viszonozni kedvességét.

Éjfél előtt egy órával érkeztünk meg Picton kikötőjébe. Térkép gyorsan betöltve a lehetséges hostelekről. Nyolc lehetőség, nagyszerű!
Egy óra telt el, de már gyűlöljük a mondatot: No Vacancy (nincs hely). Nincs olyan hely a városban, ahol ne próbálkoztunk volna. Máté szerencsét próbált a helyi plébánián, hátha befogadnak minket, de üres volt. A kertje viszont elég tágas. Megágyaztunk a csillagos ég alatt, még pár utolsó falat, hogy legyen este mit levacogni.

„Két óra! Arra keltem, hogy Máté is felkelt. Elmentünk futni, mert már annyira vacogtunk. A város csendes, sehol senki.  Visszafelé egy járőr kocsiba botlunk. Kérdezi, hogy mit csinálunk kint ilyenkor. Elmagyarázzuk neki a helyzetet, amin meg sem lepődik. Csak konstatálja, hogy nem mi vagyunk az egyedüliek, és sok szerencsét kíván. „               

-részletek Bence útinaplójából

Reggel hatkor felkeltettük Petit is, aki a hálózsákjában már majdnem kipihente magát.  Nyitásra a Subwayben szendvicsezőben voltunk, rendeltünk egy-egy nagy szendvicset, és a korlátlan mennyiségű forró itallal vártuk a 9:45-ös buszt Blenheimbe. Életünk legfinomabb szendvicsét és forró csokiját fogyasztottuk el ott. 

A bleinheimi állomáson szálltunk le a buszról. Ragyogó napsütés köszöntött minket, és a már jól megszokott hostel térkép. A legközelebbi öt perc gyalogútra volt. Betérve, már a tulaj várt ránk.

-Helló srácok! Miben segíthetek?
-Ágy egy hétre? Oké! Munkát most sajnos nem tudok adni, de jövő héten már igen. 

Úgy, hogy most Bleinheimben, Marlborough megyében, egy szőlőkkel körülvett kisvárosban lakunk. A ház elég központi helyen van, a lakótársaink szerte Európából, elég vegyes náció. Nagy többségük borászatban, szőlőkben dolgozik. Mi vagyunk az első Magyarok a helyen, s mindenki szerint itt egy-két nap és találunk munkát.

Folyt. köv.