Utolsó tajvani napunk reggelén még azt hittük, hogy már nem tud nagyon meglepni minket ez a sziget. Ez volt eddigi legnagyobb tévedésünk. 

A rohamosan fejődő, vérkapitalista országban nagyon fontos szerepe van a vallásnak. Úton-útfélén taoista és buddhista templomokba, szentélyekbe botlik az ember: városban, piacon, dzsungelben, nemzeti parkban, sőt az útszéli dzsumbujban is. A boltok egy jó része is csak a helyi vallás gyakorlásához fontos szobrokat, füstölőket és ki tudja még miket árul. Az isteneknek szentelt helyeken szinte akárhol lehetett a kihelyezett ingyen füstölőkkel áldozni. Bence volt a legnyitottabb közülünk, ő „biztos, ami biztos” alapon a fél tucat Szent Kristóf medállal az oldalán simán gyújtott pár füstölőt. A helyi istenekkel érdemes jóban lenni. A szentélyek/templomok egyébként leírhatatlanul szépek voltak, tele mindenféle apró domborművekkel, szobrokkal, falfestésekkel.

Tajvanon mélyen hisznek abban, amit a kínai horoszkóp ír. Minden egyes év valamilyen zodiákus állat jegyében telik el, ami meghatározza az abban az évben születettek életét, akkor kötött üzletek sikerességét stb. Február 19-én ér véget a Ló éve és egy hatalmas bulival veszi kezdetét a Kecske éve. Az ilyen szilveszteri bulikon egyébként szokás napraforgómagot, azaz szotyit enni. Az aktuális évekhez több bonyolult szabály alapján szerencsét és szerencsétlenséget hozó számok, virágok és színek kapcsolódnak. Idén elvileg balszerencsét hoz az arany és a kávé, de mi reméljük, hogy mind a kettőből bőven ki fog jutni nekünk.

A bejárati ajtókra mindenhol szerencsét hozó feliratokat ragasztanak. Ez annyira a hétköznapi élet része, hogy a nem hívő Joelék is követik ezt a szokást. Lakásuk egyébként is sok pozitív hatással bíró szobrocskával volt tele. Kicsit félelmetes volt, amikor az utcán sétálgatva egy nagyjából akkora papíron, mint egy bevásárlólista, gonosz szellemeket elűző feliratokat láthattunk. Kevés épületen találkoztunk ilyennel, de a legtöbbjük nem igazán volt bizalomgerjesztő megjelenésű. A biztonság kedvéért azért Joeléknál is volt ilyen.

De térjünk vissza az utazásunkhoz. Eddig azért volt különleges az ittlétünk, mert mindenütt első osztályú fogadtatásban volt részünk. Az utolsó, a hétfői napon azonban mintha összebeszéltek volna a helyiek, mert a korábbiaknál is jobban kitett magáért Tajvan.

Joel egy kis eldugott utcácskában lévő, tajvani keresztény aboriginálok (bennszülöttek, tehát nem kínaiak) által vezetett étterembe vitt minket reggelizni. A helyet három nagyon kedves és szép fiatal lány vezeti, akik nagyon megörültek, hogy európai vendégeik vannak. Egyikük egyből felajánlotta, hogy felveszi a népviseletét, utána pedig ők kérték, hogy csináljunk egy közös fényképet. Miután pedig az budapesti árakhoz képest pofátlanul olcsón megreggeliztünk, fizetéskor szóltak, hogy 50 százalékos kedvezménnyel fogyasztottunk. És persze várnak vissza, nálunk mindig VIP-k leszünk. Hozzá tudnánk szokni az ehhez hasonló reggelekhez.

Szinte kötelező állomás volt Tajvanon Csang Kaj-sek síremléke, és az azt körbeölelő emlékpark. Csang Tajvan nemzeti atyjának számít, aki egészen 1975-ig vezette a kvázi-országot. Korábban minden iskolában kötelező volt egy őt ábrázoló szobor felállítása, ám a személyi kultusz gyengülésével azonban itt gyűjtötték össze feleslegessé vált szobrokat.  Ez általában gond nélkül történt, de a legnagyobb szobrot csak heves tiltakozások közepette tudták elszállítani Kaohsiung városából. Valószínűleg ezért is van több darabban.

Kissé zavarba ejtő volt a több mint kétszáz, ugyanazt a férfit ábrázoló szobor között sétálgatni. A szóbeszéd szerint minden éjszaka életre kelnek ezek a szobrok, de hogy mit csinálnak, azt nem lehet pontosan tudni. Egyesek szerint csak sétálgatnak és „csang kaj-sek-eskednek, mások szerint az őrökkel beszélgetnek. Szerintünk kissé egysíkú lehet az a buli, amin csak te és a klónjaid vesznek részt.

Természetesen megtekintettük a síremléket is, melyre kétórás váltásokban két őr vigyáz. A Buckingham-palota híres őrei azonban hiperaktív kezdők tajvani kollégáikhoz képest, akiknek teljesen mozdulatlanul kell állniuk két órán keresztül. A teljes mozdulatlanság kizárja a pislogást és a nyelést is (mert ilyenkor az ádámcsutka mozog). Bizony, százhúsz percen keresztül bírják a farkasszemnézést. Ezt, de főleg a nyelés visszatartását nem tudjuk, hogyan oldják meg. Természetesen áll ott még egy biztonsági őr is, aki ügyel arra, nehogy valaki megzavarja a valószínűleg valamilyen transzban lévő társaikat.

A parkban egy másik különleges élményben is részünk volt. A park szélén eldugva, egy kis épületben egy öreg néni lakott az édesanyjával. Joel szerint egy tradicionális kínai parasztházban élnek, ezért érdemes megnézni. Miután kicsit beszélgettünk az itt lakókkal, kiderült, hogy az édesanya 115 éves. Mi ezt nehezen hittük el, de leginkább az volt meggyőző, hogy nem igazán izgatta őket, hiszünk-e nekik. Természetesen szerettünk volna egy képet készíteni az elvileg 1900-ban született néniről, de visszautasított. Azzal védekezett, hogy már nem szép és fogai sincsenek. Mondta mindezt széles mosollyal, és bár fogai tényleg nem voltak, azért huszonöt évet simán letagadhatott volna.

A Tajvannak rendkívül fontos emlékparkban politikai aktivisták is voltak. Egy részük arról próbálta meggyőzni a látogatókat, hogy Tajvan Kína része, másik felük pedig ennek ellenkezőjéről. Külön érdekesség, hogy az összes propagandista igencsak hajlott korú hölgy/úr volt.

Ennek apropóján meg is kérdeztük Joelt, mi a különbség a kínaiak és a tajvaniak között. Elmondta, hogy etnikailag ugyan semmi, de a különválás óta eltelt 65 év azonban eléggé rányomta a bélyegét a tajvani illetve a kínai „néplélekre.” Szavai szerint a szigetlakók sokkal jobban hozzászoktak a szabadsághoz, ennek köszönhetően kedvesebbek, előzékenyek és jámborabbak is. Joel szerint néha már túlzásba is esnek a kedvességükkel, amit mi persze egyáltalán nem bántunk. Szavai szerint egyre többen vélik úgy az országban, hogy a szabadság eléggé átcsapott már szabadosságba, ezért kicsivel több konzervativizmus nem ártana. Vendéglátónk a városban is könnyen felismerte a Kínából érkezetteket, nem csak azért, mert mindent fényképeztek, hanem mert sokkal önfeledtebben (hangosabban) viselkedtek a nyilvános helyeken.

Ha már a nyilvános helyek viselkedési szabályai jöttek szóba, érdemes megjegyezni, hogy Tajvanban a gyalogosoknak legális bárhol, bármikor átkelni az úttesten. Így igazából értelmét veszíti a zebrán való közlekedés, ami Joel szerint „szuperlegális.” Elég gyakori látvány volt tehát a négysávoson a kis gurulós táskájával átcaplató öreg néni.

Hétfőn még sikerült elmennünk egy igazi aboriginál, tehát tajvani bennszülött faluba is. Itt egyszerűen csak megálltunk az autónkkal és leszólítottunk egy helybélit, hogy szeretnénk kicsit megismerkedni velük. Egy idős nénit állítottunk meg, aki egyből elvezetett minket a falu szellemi vezetőjéhez, akit ők csak királynak neveznek. Mielőtt túldimenzionálnánk a szituációt, egy egyszerű öreg aboriginál bácsinak mutattak be minket, aki mesélt egy kicsit magukról. A falu s az öreg bácsi teljesen elmaradott képet mutatott addig, amíg elő nem vette az egyik legújabb típusú mobiltelefont. Megtudtuk, hogy az átlagos bennszülött az építőiparban dolgozik, de a fiatalabbak már egyetemekre járnak, és emiatt egyre többen hagyják el a falujukat. Sokan kínaiakkal kötnek házasságot, ami miatt lassan beolvadnak a többségi társadalomba. Szóba került a tradicionális italuk is, sőt búcsúzáskor pedig egy kis dvd-t adott nekünk, ami az egyik ünnepségükről készült.

A falu után egyből indultunk a vendéglátónk családjával a kedvenc éttermükbe, ahol nagy sebességgel hozták elénk a különleges falatokat. A gasztronómiának hamarosan egy külön bejegyzést is szentelünk.

Mielőtt a reptérre vittek volna ki minket, közösen oolong teát ittunk, ami az első számú nemzeti italuk, és nagy megtiszteltetésnek számít az, ha ezzel kínálnak. Apró ajándékokkal is kedveskedtek és persze nem engedték, hogy kifizessük a vendéglátást és az egész hétvégi benzinköltséget.

Összességében tehát az emberek vendégszeretete volt az igazán megkapó Tajvanban. Ennél jobb és szolgálatkészebb házigazdákat nem is remélhettünk, mint Joelék. A városban pedig szinte mindenütt VIP vendégként kezeltek minket. Le a kalappal, Tajvan előtt!

Vendéglátóink, a Csang család.